Teafű, ugyan...

Időnként lenézek embereket, hogy mekkora faszok. Ezek általában potenciális ellenségek, akikre haragszom vagy ilyesmi. Aztán rájövök, hogy én is fasz vagyok. Egyformák vagyunk. Lényeg, hogy képesek legyünk beismerni saját fasz mivoltunkat, nemdebár? :)

Pénteken nagy ivászatot rendeztünk, ilyenkor mindig felszaporodnak a filozófikusnak hitt gondolatok bennem. Ezek egy részét élőszóban prezentáltam is, de süket fülekre találtam.  Egyébként is tudom, hogy nagyon különbözőek vagyunk mi ketten, de abban a pillanatban tudatosult igazán bennem, hogy mennyire egyedül is vagyok a gondolataimmal. De már nem kavar fel ez a dolog úgy, mint régen. Talán öregszem. Vagy már ez a pár hónap máshollét és az utazásom tette velem, nem tudom. Lenyugodtam. Talán túlságosan is. Már jövőképem sincs, csak élek bele a világba. Lehet, lassan leszokom a faszságokon való aggódásról is. Az lenne a nagyszám.

Ismered a könyvet Sallyről, a többszörösen hasadt személyiségű nőről? Daniel Keyes írta. Igen-igen, a Virágot Algernonnak írója. Érdekes, sosem olvastam Charlie történetét, csak filmen láttam. Engem Sally fogott meg. Ezt a darabjaira hasadt nő, akiben magamat láttam. Csak nem klinikai esetként, hanem egy hétköznapi emberként aki magát keresi, aki úgy érzi több emberből áll össze. Aki több blogot vezet, mintha több személyisége lenne. Hogy mindegyik személyiségnek megadja, amire vágyik. Egy ember, egyvalaki nem elég. Egymagamban vagyok társaságban, anélkül hogy ezzel pszichiáterhez kellene mennem :) Tudom, sokan éreznek így. Ez tök normális. Mégis nehéz vele néha. Hogy miért ilyen kibaszott bonyolult az emberi lélek? És miért nem érti meg az ember magát néha? És csoda ha másokat nem ért? Mert nem csoda. Erre találnának már ki valami okosat az okosak a dinóklónozás meg az olajháborúk helyett. Előrébb tartana a világ, ha jobban ismernénk magunkat és másokat.

Mostanában sok szennyet tapasztaltam magam körül. Hogy milyen ocsmányul tudnak bánni egymással az emberek néha. Nem mintha eddig nem tudtam volna vagy mi, csak soha nem az én ismerőseimmel történtek az ilyenek, ezért olyan távoli volt az egész. És most el is vagyok szomorodva. Pedig örültem, hogy mi jól megvagyunk. Távol minden mocsoktól. Csak beszélni nem lehet vele ilyesmikről. Érzésekről például. Nem figyel oda rám, ha elkezdek beszélni arról hogy mit érzek, hogy gondolkodom. És ez rosszul esik. Az ember mindig egyedül van. Akkor is ha van mellette valaki. A gondolataival akkor is egyedül marad. Legjobb lesz ha megszokom. Pedig nem könnyű, de épp most készülök próbára tenni magam. Meglátjuk mi sül ki belőle.

Lehet, hogy a gepárdos álmom akart visszaterelni oda, ahonnan kiindultam. Hogy valami olyan hivatás kellene, ahol állatokkal foglalkozhatok. Persze ha poénkodni akarok, akkor szekularizációról és a teokratikus államberendezkedésről fejtegetett nézeteim sem tévednek nagyot, csak éppen másfajta állatok mentéséről szólnak. Még nem tudom melyik lesz az utam. Szívem szerint utaznék egyből Namíbiába pöttyös nagymacskák után szart lapátolni, de máskor meg a Európa jövőjévől vízionálok és látom magam küzdeni egy olyan civilizációért, amit nem kellene csak úgy eldobnunk. Szeretem az életem és szeretem ahogy élhetek itt. Nem akarom, hogy másként legyen más népek diktálta rendszer szerint, és azt sem, hogyha lesz gyerekünk akkor ő ne a szabad világban nőhessen fel. Hogy történjen bármi az elkövetkezendő 50 évben, nem megyünk el innen és megvédjük ezt az öreg kontinenst. Mondjuk ez még sok-sok idő. Addig még sok víz lefolyik a Dunán, Szajnán vagy épp az Amstelen. Addig még menthetek nagymacskákat és lehetek 50 évesen is szabadságharcos. Ámen. Merthogy teista vagyok, csak a vallásokban nem hiszek.

...kényszerképzetem támad, hogy küldetésem van, meg ilyenek. Csak még nem tudom mi. Időnként felkapok témákat a világból és azt képzelem én majd változtatni fogok vagy tudok ezekkel kapcsolatban. Most megint egy ilyen periódusban vagyok. Ki tudja, egyszer még lehet belőle valami. Már annyi küldetést kitaláltam magamnak, egyet jó lenne megvalósítani egyszer. Ha van ilyesmi megírva nekem a nagy könyvben, akkor úgyis megtudom, mikor itt lesz az ideje.

Épp az előbb nézegettem meg a Critical Mass-on készült képeket az Index.hu-n. Lelkesítő volt. Jó érzés tudni, hogy van valami ami mellett rekordsokan képesek letenni a voksukat Magyarországon és Budapesten szervezik meg a világ legnagyobb bringás felvonulását. Kellene még sok ilyen otthonra. 

Most úgy beszélgetnék valakivel és nincs senki! Ő alszik. A cybertér meg üres. Sehol senki. Kicsit sírok is. Aztán meg nevetek. Nemtom hova tegyem magam, meg ezeket az érzéseket. Mivanmá? Csak meg akarom őrizni a világot úgy ahogy most fest. És megölelni az embereket benne, akik kis lámpások nekem a sötétségben. Mivanmá? Kezdek szétcsúszni. Hol van valakiiiiiíííí? 

Ma ismért rámtört, hogy egyedül vagyok. Idegen vagyok. Pedig csak az Ikea-ba mentem el. Nem tudtam kezelni a metrojegy-pecsételő automatát normálisan, körülöttem mindenki idegenül beszélt, kihalt városrészben jártam - minden összejátszott. Aztán hátamon a kék ikea zsákkal csak mentem. Nehéz volt, mert vásároltam persze (hogynepláne). Arcomon győztes mosoly. Fújt a szél a tenger felől. És a szélben mégsem voltam idegen, se egyedül nem voltam. Minden csak idő kérdése. Lassan ismerni fogom új környezetem. Lassan érteni fogom ezt a nyelvet. Lassan minden kialakul. Most meg berúgtam. Kissé. Ez van.