Teafű, ugyan...

A ziwiwen baromkodtam és feltévedtem a gepárdos állatvédő mindenes istenes oldalra. Istenem! Tudom. Egyszer Afrikába is el kell jutnom. Egyszer magamat is le kell győznöm Ezt a lusta valakit, aki félig kész és félig már tud, félig ember már - félig meg csak haszontalan ösztönlény. Mit is? Itt fekszik előttem a hitelkártya. Kulcs a világhoz. És valami, amit elítélek. Feloldhatatlan paradoxon. Mégis céljaim előtt ajtót nyitó lehetőség. Mik ezek a számok a füllhallgatómban? Én töltötttem le őket? Na ezt ismerem. Imádom. "Raindrops keep fallin' on my head" - BJ Thomas.

Egy utazós blogot olvasgatok. Nagyon jó. Egy magyar pár hat hónapig utazgatott Ázsiában és erről blogot írtak. Mindenre kiterjedően: miért, mennyiből, hogyan, mit, mikor, hol... És igazán élvezetes stílussal. Nagyon tetszik benne az a gondolat, hogy más pl autót vesz, vagy ilyesmi, ők meg inkább spóroltak egy darabig és ennek folyományaként 6 hónapig olyan kalandokban volt részük, amiről a legtöbb magyar álmodni sem mer. Vagy ha meg is tehené, nem akar. És hogy nincs értelme a jövőn parázni, mert közben elfelejtünk élni a jelenben. Mert a jelen biztos, a jövő meg talán meg sem történik. Apukám szokta mondani: "Semmi sem biztos, csak a halál." Ezen mindig cümmögünk egy sort, hogy ugyan ne mondogasson már ilyeneket. Közben meg ha mélyebben nézzük, igaza van. És ez a mondat lehet pesszimista, de ugyanúgy optimista is. Mertha semmi sem biztos, csak az hogy meghalunk, akkor éljünk minden napot úgy, hogy arra érdemes legyen visszaemlékezni. Na jó, igazából kezd fejembe szállni a sör, pláne hogy duplán több, mint a sima öt százalékos. Nem hiába szeretem én ezt az országot. És ez csak egy apróság. Ma a virágpiacon sétálva arra gondoltam, hogy talán már nem is akarok otthon élni. Lehet, hogy rossz hazafi vagyok, viszont jó ember akarok lenni.

Írni akartam, valamit. Ötször is elkezdtem. Aztán töröltem. Pedig annyi minden kavarog a fejemben. Most éppen izgatott vagyok, térképeket nézegetek, ilyesmi. Aztán előttem áll a nagy beszélgetés, amiből biztosan zűr lesz. Nem tudok megfogalmazni most semmit. Túl sokminden van.

Nehezen bírtam ki a tegnapi napot. Nem is az éhség volt rossz, hanem leesett a vércukrom és megfájdult a fejem, ami estére lüktető migrénné fejlődött. És a böjt egyik fontos szabálya, hogy gyógyszert sem szabad bevenni, így szenvedtem és vártam a másnap reggelt. De hát majd megszokja a szervezet ezeket a kis böjtöket. Szokatom magam, mert kellene tartani egy nagyobb böjtöt is hamarosan. Pedig érzem, hogy már ez az egy nap is milyen jót tett és ez erőt ad a későbbi megpróbáltatásokhoz. Elkezdtem végre törődni az egészségemmel. És nem gyógyszerekkel szeretném tömni magam. Épp ideje, hogy mentesítsem magam a mesterséges adalékoktól, amennyire csak lehet. Persze tudom, hogy nem zárhatom ki őket teljesen, nem is ez a célom. Csak oda akarok figyelni. Már ez nagyon sokat jelent, és a szervezetm meghálálja.

Miután belenéztem a tükörbe és ismét sóhajtottam egyet saját látványomon, éreztem, hogy elkél egy kis tyúkhúsleves a léleknek, ezért megnéztem ezt a filmet. Egyszerre nevettem és sírtam. Leírhatatlanul jólesett.

Tanulok. Lemonást. Önuralmat. Nagyon nehéz, de tudom hogy utána jobb lesz. Ha végigcsinálom. Ma csak folyadékot veszek magamhoz, állítólag már egy napnyi böjt is jót tesz a szervezetnek. És az enyémra ráfér, hogy jót tegyek vele. Nagyon nehéz ellenállni, hogy ne igyam meg a reggeli tejeskávémat és ne egyek semmit. De gyakorolnom kell, mert egy nagyobb kaliberű tisztítást tervezek, ami egy hétig fog tartani. És ha azt kibírom és végigcsinálom, akkor bármire képes vagyok. 

Na most aztán tényleg visszavedlek táncoslábú csajszivá. Lábamban a boogie. és még csak most jön Eric Prydz "Call on me" című száma, attól tényleg elszabadul a pokol. És már látom, sosem növök fel. Örökre idióta fiatal csajszi maradok. És örülök neki. Mint majom a farkának. Meg mint a 11,6%-os sörnek.

Na erről a tavalyi bulizások jutottak eszembe. Még most is annyira vigyorra húzódik a szám. Mekkora királyság volt és felére nem is emlékszem. Mindig arra vártam, hogy megtaláljam azt az embekét, akivel így tudok bulizni, ahogy akkor buliztam. És most meg itt vagyok, többezer kilométerre tőle. DE azért mekkora POÉN volt, hogy mulattunk. És mindig telehánytam a WC-t. Öregem, lehet hülyeség, de annyira jót nevetek ezen az emléken, hogy azt gondolom, hogy nagyon is érdemes élni. Ilyen érzésekért, ilyen emberekért. Kint marhára fúj a szél, de a füllhallgatómban szól a Video kill the radio star... In my mind and in my car... Mit nem adnék most egy kurva nagy kibaszott nagy táncolásért!

Kisütött a nap! És egy madárka csicsereg a közelben. Nagyon örülök, kifejezetten feldobódtam tőle. Itt ugyan nincs 18-20 fok, mint otthon, van viszont rengeteg sirály, hattyú, kacsa. Valamelyik nap például tíz percen keresztül figyeltem a kacsákat, annyira lekötött ahogy úszkáltak és veszekedtek. És ezektől az apróságoktól valahogy mindig olyan jól érzem magam. Hála Istennek épp ezek miatt nem tud rajtam tartósan erőt venni a letargia. Pláne hogy okom sincs rá. Az élet szép és az ablakomon kopogtat a tavasz.

Túltettem magam a délutáni depin és megint jól vagyok. Feltöltődve és reménnyel telve várom a holnapot. Bár ritkábban keserednék el! De majd megtanulom azt is egyszer.