Jelentem huszoniksz éves vagyok és nem vagyok anyatípus. Itt ülök egy kis holland sörtől bekábulva és az élet dolgain merengek: ki vagyok, mit akarok, mi lesz, hogyan lesz. És a korom meg a társadalmi elvárás azt kívánná meg, hogy gyerekáldásról álmodozzak. Nem mondom aranyosak a babák, időként elérzékenyülök tőlük. Aztán valami ismerősnél meglátok egyet, ahogy nyüsszög, vinnyog, nyáladzik vagy éppen tisztába teszik. És képtelennek érzem magam, hogy megbírkózzak a feladattal, hogy istápoljak egy vinnygó kis emberkét vagy kitöröljek egy babafeneket. Nők ezrei üvöltenének most a képembe, ha olvasnák mit írok. Közben bennem meg csak zakatolnak a kérdések, hogy ugyan miért kellene a norma szerint élnem? Ha én úgy akarom élni az életem, hogy én vagyok a középpontban és azt teszem, amihez kedvem van, akkor miért úszok szemben az árral? Miért kellene minden nőnek szülni? Miért kellene mindenkinek követni az elvártat? Mi van, ha én máshogy képzelem? Még nem vagyok kész ilyesmire! Talán soha nem is leszek. Csak arra vagyok kész, hogy tegyek valamit, amit a szívem diktál. Segíteni. Mi van, ha valaki csak arra rendeltetett, hogy másokat segítsem és nem életet adni? Erre a világra? Előbb gyógyítani kellene. Annyi kéz és mancs van ezen a világon, akiknek szüksége van egy érző szívre. Mi van, ha én csak őket szeretném szolgálni? Vagy élni akarok és megérteni magam. Hogy értehessem a világot.
