Teafű, ugyan...

Elmúlt dél. És még semmit nem csináltam ma. Mikor bejöttem dolgozni reggel, az első dolgom az volt, hogy megszámoltam mennyi van még hátra a szerződés lejártáig. Ez lassan már mániámmá válik, szinte naponta megszámolom, hátha sokkal kevesebb, mint gondoltam. Múlt héten úgy felbosszantottak hülyeségekkel, hogy elgondolkoztam a felmondáson is, de akkor is csak egy hónappal korábban tudnék megszabadulni innen, ráadásul végig kellene csinálni egy kellemetlen felmondási procedúrát. Az meg kinek hiányzik? Inkább kivárom még ezt a három hónapot és csak szépen csendben lelépek a végén.
Tudom, hogy egyszer minden elmúlik, úgyhogy a három hónap eltelte után már gyorsan elrepült időnek fog tűnni az, ami most csak vánszorog. Pláne, hogy mostanra minden motivációm, lelkesedésem és illúzióm is köddé vált ezzel az állással kapcsolatban. Gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a munkát többnyire szabotálom, leszarom az egészet és a time sheetbe is iszonyat nagy marhaságokat is kitalációkat írok. Természetesen továbbra is folyton elmaradásban vagyok, mert még tudat alatt is lázadozom ez ellen a szörnyű negyedórás elszámoltató rendszer ellen, csak már belefirkálok minden hülyeséget és a csesztető emlékeztetőket is törlöm laza kézmozdulattal.
Nyílván az idő sem különösebben segít, hogy jó hangulatom legyen itt ülve. A változatosság kedvéért esik, erős széllel körítve. Ez a kombó a halálom. Ilyen időben tényleg élni sincs kedve az embernek és komolyan elgondolkodik az "alkoholba folytom bánatom" dalszövegidézet valóraváltásán. Különösen most, hogy három üveg jóféle magyarországi nedűt is hoztam magammal tegnap otthonról...