Teafű, ugyan...

Macskánk az előbb fikázott egy rohadtul undorítót, amit fel akartam törölni, de olyan hányinger jött rám a művétől, hogy öklendezési rohamban törtem ki. Épp csak nem hánytam a nappali közepére. Mikor összeszedtem magam, hogy mégis feltöröljem, hát látom, hogy befalatozza a trutymót. Broáf... Most nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

Furcsa, ahogy telnek az évek és a kezek szorítása lazul, távolodnak el az emberek. Néha úgy félek, hogy végül mindenkit elveszítek.

Valamit egyszerűen nem lehet kimondani, különben tönkreteszel valami másik jót. Vagy azt hiszed, hogy tönkreteszed, ha belevágsz abba a másikba, ami ott motoszkál mélyen eltemetve, de mégis parázslik... Ki tudja. Lehet, úgy halok meg, hogy soha nem tudom meg.

Tegnap kaptam a kollegáktól egy elképesztően klassz utazós könyvecskét. Azzal adták ide, hogy mivel imádom a világítótornyokat és meg szeretnék szállni egyben, biztos nagy hasznát veszem majd ennek a könyvnek, ami hasonlóan őrült és vagány szálláshelyeket mutat be Hollandiában, Belgiumban és Franciországban. Én egyből ki is szúrtam a Pireneusokban egy szuper helyet, ahol egy oldschool lakókocsipark működik. Valami hihetetlenül hangulatos és a lakókocsik őrületesek! Máris egy road trip ötlete körvonalazódik a fejecskémben, hogy kocsival nekivágunk Franciországnak és mivel a Pireneusoktól már csak egy köpés Észak-Spanyolország, hát továbbgurulunk és megmutatom neki merre gyalogoltam, megszállunk azokban a kicsi és olcsó panziókban, cafe con leche-t iszunk az eldugott kis bárokban...nem is sorolom, máris indulnék, ha nem tél lenne épp...