Teafű, ugyan...

Na felev utan eljutottam ezen a melohelyen is arra a szintre, hogy munkaidoben felirok a blogra. Eleg lenne csak visszaporgetni a blogot mondjuk ugy 2 evvel es ugyanazokat a siramokat bekopipesztelhetnem most ide, amikot ott napi szinten blogoltam az akkori melohelyrol. Pedig igy utolag az megiscsak jobb volt, legalabb magyarul beszeltek hozzam :D

Egyebkent kaptam uj szerzodest, egy eveset. Nagyon csabito az az euroosszeg amit beleirtak eves fizetes gyanant. Plane magyarkent tunik tok soknak, pedig itteni szemmel persze inkabb az atlag alja fele konvergal. Na mindegy. Most dilemmaban vagyok, hogy hagyjam a fenebe fix penzt es huzzak innen a picsaba, de rogton vagy meg kibirjam felevig, orlodjek meg egy kicsit idegileg es felevnyi  fizu begyujtese utan huzzak el a picsaba. 

Szóval már fél kettő van és még mindig itt ülök felpörögve. Valahogy olyan borivós kedvem volt, aztán még akartam inni. és a végén alig maradt valami az üvegben Aztán már kilencvenesévekbeli diszkószámokra táncoltam és közben a fürdőszobát takarítottam. Furán keveredik a kötelességtudat és az őrület. Olyan minden mindegy. Válság van. Nem csak a gazdaságban. Az emberi lelkekben is.

Mindig felidegesít, mikor külföldre szakadt hazánkfia úgy megmondja a tutit az otthoniakról. Csak úgy szimplán pofánbasznám, mikor leszól 10 millió magyart. Mert benne van a családom, a barátaim, és nagyon-nagyon sok rendes embeber akiket ismerek és még több, akiket meg nem ismerek. Hülyék mindenütt vannak, pl olyanok akik a minimálbérből kiszakadnak külföldre az 1000-1300 eurós szakmunkásfizetésbe és ettől úgy elszállnak és egyből elkezdik osztani az észt. 

Én inkább az ilyenek miatt szégyellem magam.

Otthon is külföldön is.

 

Látom, már megint elfogott a közlési vágy. Aztán kikiabálom a virtuális világba a sok összevisszaságot, ami jön belülről. Néha azt gondolom, hogy írni kellene valamit. Könyvet, vagy ilyesmi. De persze, csak annyi az egész, hogy nagy a zavar odabent, sok az összevissza gondolat és csak szeretném tudni, hogy van-e más is ilyen, aki így érez. Ilyen zavarosan, bizonytalanul. Hogy mi ez az egész? És már megint megittampár sört és szeretnék egy jót káromkodni, aztán meg megvitatni az élet nagy dolgait, a politikai, gazdasági, nemzeti és nemzetközi helyzetet, megoldani a világ gondjait, megmenteni a jegesmedvéket a Hudson-öbölben, integrálni a bevándorlókat Európában, kibaszni az összes hülyét a Parlamentből, tiszta lapot mutatni és indítani, megmutatni egy csomó jó dolgot... na jó, hagyjuk.

...és eldöntöntöttem ebben a szent pillanatban, hogy semmi nem zökkenthet ki ebből.

És a következő 30 év még jobb lesz.

Itt és most, szentül megfogadom.

És valóra váltom.

Valamelyik nap azon gondolkodtam, hogy vajon mindenki így érez-e. A szerelem elmúlik ugyanis, és vagy belenyugszol, vagy hajszolod tovább. Megállapodsz-e egy jó kapcsolatban, ahol tudomásul veszed, hogy minden szép és jó, csak éppen már nem ég a tűz - nem is éghet örökké - vagy sosem állapodsz meg és úgy éled le az életed hogy virágról virágra szálldosol keregtvén az érzést. Az érzést ami olyan jó. Csak nem tart örökké egyvalakivel, hogy bassza meg...

Mostanában házakat meg állásokat nézegetek otthon. Úgy érzem kitelt az időm itt, így szűk másfél év után. Erre az hiszem nagyban rátett a munkahelyem, pedig a munka az jó lenne, de a beszámló írása, arról hogy mit csináltam, mit dolgoztam egész nap...hát az nagyon durván leszívja az energiámat és az életkedvemet is. Mivel mondhatni perce pontosan el kell számolni mindennel, így olyan ez mintha kamerával figyelnének. És ezt mucuska utálja, nem kenyere ez a fajta munkavégzés. Na mindegy, de ez az egész nagyban hozzájárult ahoz, hogy mostanában időnként spontán elsírom magam. Hiába, sehogy sem jó.

...de nem érdekel. Most néztem ötödjére egy videót a himnuszról. El kell jönnöd a országból, hogy aztán rajongásig szeresd és csöpögő orral bőgj a himnuszon - habár én mindig is szerettem és mindig elsírtam rajta magam, túl érzelgős vagyok na.

El akartam jönni. Mostmeg visszavágyok. Idegenben lenni, idegennek lenni nem olyan szuper ám. Aki a szívében és szívéből él, az nem tudja megszokni sohasem. Ez csak egy átmenet, valami, ami elmúlik. És ha vége lesz, hazamegyünk. Oda, ahol a Kockásfülű nyúl volt, ahol tudják, mi az a Túró Rudi és nyáron nem bárbikjú van van, hanem bográcsolás meg szalonnasütés, és télen csak december 24.én díszitik fel a karácsonyfát, nem előbb. Ahol, tudják ki az a Petfőfi és Radnóti, együtt nevetünk a Lart pour lart társulaton és együtt tombolunk a Quimby-re...

Nem tudom mi van velem. Nem kellene még egyszer megnéznem ezt a himnusz videót, aludnom kellene, reggel kelni kell, vár a munka. De csak itt ülök, és tudom hogy újra megnézem. Olyan jólesik sírni rajta.