Egy ideje már elég ritkán nézek fel ide, pedig most kicsit visszaolvasgattam és megállapítottam hogy a sok sületlenség ellenére is milyen jó elrévedezni egy vagy két évvel ezelőtti történéseken, gondolatokon. Mostanság is sok minden foglalkoztat, de néha olyasmi amit esetleg nem írnék ki a nagyvilágba. Pedig semmi különös, csak a szokásos dolgok: önértékelési zavarok (állandóan), nem létező jövőkép, extázis aztán meg agónia, hirtelen felcsapó érzelmek, aztán lelkiismeretfurdalás, aszexualitás, majd a behunyt szem mögött álmok egy álomvilágról és álompasikról - egy hétköznapi ember saját kis tragédiája, utazás a koponyám körül vagy mi a fene. Már jönnie kellene valami megkomolyodásnak, hogy befejezemaz álmodozást, a hirtelen fellelkesüléseket és az azokat követő hirtelen zuhanásokat, de képtelen vagyok rá. És nem látom a végét sem. Körülöttem mindenki gyereket szül, házat épít meg a fene tudja mit csinál még, én meg lógok a levegőben, a stabilnak mondott hátterem ellenére is.
Kívül stabil ugye, belül pedig nagy káosz. Nem vágyok gyereknevelésre, házra talán. Nem tudom mire vágyok. Szeretném elfogadni magam, szeretni magam - talán erre. Vajon eljön az a kor, amikor majd eljutok eddig és végre grimasz és zavar nélkül tudok mosolyogni?
