Teafű, ugyan...

Hát gyerekek, itt is van putri lakás. Nyugat-Európa ide vagy oda. És az a legpoénabb ebben, hogy aranyárban akarják kiadni. Mikor megláttam a mocskos falakat, csöpögő csapot, évszázados koszlepte krendencet - és a fürdőszobára már szavak sincsenek -, elég nehezen sikerült elnyomni a fintort a képemen. De azért annyira nem vagyunk megszorulva időben, hogy akármit kivegyünk. Pedig amúgy gyülekeztek a jelek hogy ez lesz az igazi, de most félrevezettek. Szóval óvatosabban a misztikummal. Viszont nem törtem le a kudarctól és az is valami. Azért a boltban mondtam, hogy én is kérek sört. Mert ma este, erre a napra.... inni kell.

Reggel úgy köszönt el, mielőtt elindult a munkába, hogy mennyire szeret. És végiggondolva a történetünket, a nehézségeket, hogy egymáshoz illesszük az oly különböző személyiségünket, azt hiszem végül sikerrel jártunk.

Azon gondolkodtam egy újabb nehezen elalvós éjszakán, hogy én változtam-e az elmúlt egy évben. És rá kellett jöjjek, hogy igenis változtam. Úgy léptem a 2007-es esztendőbe tavaly, hogy a jövőn aggódtam egyfolytában: mikor lesz már lakás, mikor lesz már új állás... Küzdeni akartam a sors ellen azzal, hogy állandóan állásinterjúkra jártam, csupa olyan állás reményében, ami ugyanúgy nem tett volna boldoggá, mint az, amit otthagytam. De ez a hiábavaló keresgélés is jó volt valamire, mert világossá tette számomra, hogy egy nagyon rossz emberrel barátkoztam akkoriban. Konklúzió: minden rosszban van valami jó. És azóta mi változott? Annyi minden, mint még soha életemben. És hogy léptem 2008-ba? Már nem agyalok azon mikor lesz saját lakásunk, sőt tegnap azon mosolyogtam a sötét éjszakában hogy tulajdonképpen arra sincs tervem, hogy egyáltalán mikor lesz lakásunk vagy hogy mi lesz egyáltalán. Mert a dolgok úgyis kialakulnak és előbb-utóbb minden értelmet nyer. És eközben minden erőmmel a jelenre koncentrálhatok. Az aggódással persze nem sikerült még teljes mértékben felhagyni, ettől elszakadni nem is leszek képes soha - hisz minden hibámmal együtt vagyok a teljes én. De össze lehet egyeztetni a kissé neurotikus aggodalmakat a Carpe Diem szellemével, hiszen épp ezt az utat járom.
És a poén, hogy megnéztem ma egy filmet, amiben kimondták a nagy igazságot.
Minden nekem üzen.
Veszem az adást.

"Miért nem haladsz tovább? Lépj tovább az életeddel. Nem arról van szó, hogy mi történt a múltban...vagy, hogy mit hiszel a jövőről. Az utazás a lényeg, az istenit neki. Nincs értelme végigcsinálni ezt a sok szart, ha nem élvezed az utat. És tudod mit? Amikor a legkevésbé számítasz rá, akkor történik a legnagyobb dolog... valami annál is jobb, mint amire számítottál."
[Along came Polly]

Szombat hajnalban azon tépelődtem, hogy láttam CB-t egy filmben anyaszült meztelenül és rágerjedtem, ma hajnalban meg azon tépelődtem hogy az utóbbi másfél napban túl sok földönkívülis-zimbeszombis-rémisztgetős filmet néztem és be voltam parázva tőlük. Aztán reggelre mindig elmúlik az ilyen és tovább gyönyörködöm CB-ben vagy éppen továbbfolytatom az ijesztgetős filmek begyűjtését.

Néha redukálni kell, mert nem biztos, hogy vissza akarok olvasni minden hülyeséget, ami a fejemben történik. És punktum.

Ez a lakáskeresés lehetetlen küldetésnek tűnik, állandóan csak falakba ütközöm. Nincs kedvem semmihez, elegen van. Utálom a megoldhatatlannak tűnő feladatokat, amik túlnőnek a képességeimen és a lehetőségeimen. Eddig szerencsésnek éreztem magam, most megy egy rakás szarnak. Egy csóró kis senkinek egy idegen országban. Otthon se boldogultam az életemmel, tőle függtem ugyanúgy mint itt. Nem tudom miért hittem, hogy itt lehetőségek várnak rám. Egy fasz vagyok és élni sincs kedvem. Kapja be mindenki. Asszem kezdődőben van az előre megjósolt depressziófázis, vagy már benne is vagyok nyakig.

Hát újra végigértem, immáron vagy századjára. A végén mindig bőgök. Már szinte a családommá lettek a Jóbarátok és értetlenül nézek bárkire, aki nem osztozik ebben, aki nem vágja rá rögtön, hogy ő is imádja őket. Én viszont kezdem elölről, és fogadalmam szerint most angolul fogom végignézni az összes évadot. Jóbarátok nélkül nem élet az élet.

Én meg totál azt hittem, hogy ez egy olasz bor. De ha spanyol, az még jobb. Imádom a jeleket. Amúgy valószínűleg teljesen szánalmas egy hálivúdi szirupfilm szempontjából, hogy a péntek estémet azzal töltöm, hogy ülök a gép előtt és két sör után borozom. Ő pedig ül a gépe előtt és mindenféle megoldásokon gondolkodik, ami nekem kínai. Neki meg az kínai, amit az előbb a Camino-ról beszéltem neki. Nem is folytattam. Ő spirituális, ha kutyákról van szó, meg mackókról, és valljuk be, ezt imádom benne. Érti azt a szeretet, ahogy az állatok felé fordulok és nálam ez egy kritérium. És nem érti azt a lélek által irányított világot, amiben élek. Ez néha fáj, de ahogy már korábban írtam: semmi sem tökéletes. Nem biztos, hogy az a lelkitárs, akit egy életre magad mellé fogadsz - vagyis nem mindenben. Őszintén szólva, megismertem egy barátnőt, aki lelkitárs lett és nagyon-nagyon hiányzik. Lelkitárs? Jólvan, most Chambao-t hallgatok, úgyhogy remélem elnézed nekem Fragile. Ez a spanyol bor, amit olasznak hittem, most kétszeresen üt. Lábamon még mindig a túracipő, abban grasszálok, spanolom magam. Egy éve még nem is tudtam arról, hogy van Camino, most meg KELL nekem. Fura. Idegesítő. Megint csak a kényszerképzet, hogy a dolgok nem véletlenül, cél nélkül történnek. Minden, ami velem történt, a karmám volt. És néha nem ismertem fel, hova kellene tartani. Most sem tudom. Csak most a boldogságra törekszem és azt teszem ami boldogggá tesz. Különben mi értelme ennek a körülszaros életnek?

Néha még most is hullámzik a kedélyem, egyik percben feldobott, a másikban meg letört - bár ez utóbbi azért ritkább. Mondjuk inkább úgy, hogy többnyire feldobott, időnként semmilyen, ritkán pedig letargikus. A mai nap pl igazán jó volt. Bár még nehezen tápászkodom fel reggelente és gyakran órákat elcsinálok az internet előtt - még jó hogy addikt vagyok és nem unom meg soha -, de ma 11 órakor sikerült abbahagyni és nekiültem tanulni. Jobban mondva ismételtem, mert a tegnapi lecke megint betette a kaput és nem nagyon értettem az újabb nyelvtani turpisságokat. Aztán meg mégis azt veszem észre, hogy végül könnyen megjegyzem az új ismereteket és ez aztán adja a lökéseket a folytatáshoz. Egyébként sem szándékozom feladni a dolgot. Kihívás, hogy megtanuljam ezt a nyelvet és hollandul szeretnék válaszolni a hollandoknak. Ma pl az egyikük teljesen ismeretlenül nagyon kedves volt hozzám. Mindig megkapom a jeleket, hogy jó irányba haladok.
És a nagy esemény mára: megvettem a cipőt, mostantól ebben megyek mindenhova, úgyhogy a Camino-ig remélhetőleg szépen összebarátkozik a lábammal. Úgyhogy azt hiszem komolyodik a dolog. Persze még jópár dolgot be kell szerezni, és majd csak akkor lesz teljesen komoly az ügy, hamár úton leszek Spanyolország felé. De tudom, hogy jó lesz. Ez hajt. Olyan, mint amikor Jelly-n száguldok a holland bicikliutakon képemen hatalmas vigyorral, a fejemben harsogó aktuális kedvenc dalokkal, szabadnak érezvén magam.
Teljesen belelkesedtem és meg akartam valakivel osztani. Próbáltam is beszélni ezekről a dolgokról vele az előbb, de nem nagyon fogékony rá. Hiába, semmi sem tökéletes. Néha fura érzés, hogy nem kaphatom meg valakitől azt a lelki közösséget, ami nekem oly fontos és amit az ember a párjától várna el. De lehet, hogy ez egy fura elvárás, mert senki nem lehet ugyanolyan, mint én. Ezért is hordok itt össze hetet-havat...

Fülhallgató fel, addikt szám megint. Again, again, again. Eszembejut Fragile posztja, és annyira tudom mit gondolt, amikor megörökítette az életképeket egy-egy állomásról. Az addikt dalomtól sírni tudnék - amit szoktam, ha senki nem lát. Az élet milyen kibaszott szép. Nincsenek rá szavak szegényes szótárámban.