Teafű, ugyan...

Időnként rámjön, hogy szeretnék népszerűbb lenni. Olyan ember, akit szeretnek a többiek. Bla-bla-bla.

Belenézek a tükörbe. Rémület. Megnézem a fotókat, amikre véletlenül rákerültem. Rémület. Legalább ne rondulnék tovább, vagy valami. Jane Eyre megtaníthatna egy-két dologra. Lelkibéke. Ilyesmi. Meg hogy vannak fontosabb dolgok is a szépségnél. Csak az én agyam képtelen ráállni arra frekvenciára. Elektrosokk. Bámmm!

Nem vagyok formában. Abszolúte nem. De ez még tegnap este kezdődött, amikor is nekiálltam málnaturmixot gyártani. Alig lettem vele kész, nyúltam egy pohárért ezt olyan sikeresen vittem véghez, hogy közben felborítottam a turmixos kancsót. Mondanom se kell, hogy folyt mindenhová, a leglehetetlenebb helyekre. Úgyhogy körülbelül félóráig takarítottam, nekem meg meg maradt egy negyedpohárnyi málnaturmix. Sírni lett volna kedvem, az málna isteni finom volt. J hallotta a csörömpölést és kikiabált, hogy mi történt. Már hallottam, hogy feláll a székről és indul ki a konyhába, mire visszaüvöltöttem, hogy most inkább ne jöjjön ki. Ismerem magam, kurvára ingerlékeny tudok lenni, ha ilyenkor valaki a közelembe jön. Úgyhogy jobb, ha ilyenkor egyedül hagy. Persze 'Susan-létem' itt még nem ért véget. Később ugyanis megismételtem a manővert egy pohár kefírrel is. Annyi különbséggel, hogy itt kiskanálért nyúltam és így borítottam fel a kefírt, ami természetesen belefolyt az evőeszközös fiókba, egyenesen a kiskanál tartóba. Újabb takarítási hadművelet ugyebár, ekkor már kezdtem nagyon szétesni. Reggel ismét szénaboglya formára aludtam ki a hajam, a hőségnek köszönhetően újabb pattanások jöttek ki a képemen. Legalább 20 percet késtem a melóhelyről is, mert próbáltam valahogy tompítani a piros dudorkákat, de valahogy az alapozó is iszonyú ronda tud lenni. Újabb káromkodások. Ma rendkívül rossz passzban vagyok, a forró teát is magamra öntöttem. Ez egy tipikus hétfő? Legszívesebben szabit vennék ki mára és otthon gubbasztanék. Nincs kedvem találkozni senkivel, látni sincs kedvem senkit. Remélem holnapra elmúlik. Addig is a 'Portrait of a lady' zenéjével nyugtatgatom magam.

Szex és New York. Végére értem. Ismét. Sokadjára. És IMÁDOM. Csupa nagy betűvel. Gondoljon bárki bármit, akkor is imádom. A végén mindig bőgök kicsit, ahogy a Jóbarátok végén is. Az ember lánya hajlamos beleépíteni a saját életébe a filmben látottakat, együttérezni velük, együttélni velük. Az igazi nem pottyan csak úgy az ölünkbe, hanem sokszor meg kell szenvedni egy kapcsolatért. Persze sokan nem hisznek ebben, sem nehézségekben, sem újrakezdésben. Túl erős a 'szép herceg hófehér paripán érkezik' befolyás, és túl könnyen feladják az emberek, ha beüt valami probléma. De talán van bármilyen recept a szerelemre? Mert szerintem nincs. Ha a saját életemet nézem, azt hiszem megéri időnként rögösen haladni azon a bizonyos úton. Igaz nem magunk választjuk a dolgok ilyentén alakulását, de úgyis minden kialakul a végén és  semmi sem történik hiábavalóan.

"Hát.., le a kalappal kölyök."
[Mr. Big]

Így legyen lottó ötösöm. Esett és meg sem érezzük. Fülledt, párás hőség telepedett a városra. A házak és a betonutcák ontják a forróságot. Mindezek ellenére elmentem profiterolt venni, de romlott volt. Kisebb szitkozódások közepette kivágtam a kukába és most vagy beletörődöm az édességmentes délutánba, vagy kénytelen leszek újra kimerészkedni a száz fokba beszerezni valami finomságot. Valami olyat, ami remélhetőleg nem romlott.

Ma alig bírtam felkelni, azt is csak úgy 11.40 körül. A galériáról lemászni pedig külön feladat volt. Had soroljam fel fájó testrészeim: a két bokám, a jobb lábam szára, a jobb alkarom, a nyakam - ezt valószínűleg elaludtam - és jobb oldalam, valamint jobb oldalamon belül a bordáim. Arra mégcsak találok magyarázatot, hogy a bokáim miért fájnak, na de a jobb kezem és a jobb oldalam? Ezekszerint mégsem jobb, mert a bal tökegészséges. Most vagy elvittek az ufók és titkos kísérleteket végeztek rajtam, vagy úgy beszívtam valamikor, hogy még most sem tértem magamhoz és csak flashelem az egészet. Titkos műtétek titkos jeleit nem találtuk magamon, így jobbhíján (mi az hogy jobb banyek?) Dolobene géllel kenegetem az oldalam.
Egyébként tegnap kirándulni mentünk, és megállapítottam hogy térképészeti képességeim még jelentős fejlesztésre szorulnak. A Hárs hegyre akartunk ugyanis felmenni, de valamilyen különös oknál fogva a János hegyen kötöttünk ki. A kilátóban megállapítottam, hogy tériszonyom van, ami 523 méternél igazán alulfrenetikus teljesítmény, főleg ha tekintetbe veszem hogy hamarosan az 1810 méter magas Pico do Arrieiro-t másszuk meg. Mindenesetre a Jani mégiscsak pozitív tévedés volt, ugyanis alig értünk le a kilátóból elkezdett esni az eső, és mire a Libegő büfében leadtam a rendelést, már jégeső zúdult az égből. Később pedig verőfényes napsütésben esett az eső, én pedig szenvedélyesen kerestem a szivárványt, de elbújt valahol a fák mögött. Az erdő akár a télitáj a sok jégtől, az út pedig gőzölgött a hideg esőtől. Igazán imádtam a dolgot, közben pedig hot dog-ot tömtem magamba. Egyébként megint dörög, de itt belvárosban úgysem lesz semmi. Csak szimplán megdöglünk a hőségtől.

0 óra 20 perckor hirtelen újra eszembejutott, hogy június második péntekje van. Akkor bizony 6É futás. Nemrég olvastam róla, és egyből megtetszett a dolog. Persze nem csatlakoztam rögtön, csak lementünk a körútra megnézni őket. J elkezdett nekik tapsolni, mire visszakurjongatott a "futó-villamos". Nagyon jópofák voltak, kedvem lett volna rögtön beállni. Őrületes buli éjfélkor végigfutni a 6-os vonalán, régi nagy álmom a forgalom közepén rohanni. Talán majd legközelebb. Addig még edzenem kell habtestem a szigetkörökkel.

Ez kellene mindekinek. Egy jó nagy séta spiccesen a Duna mellett. Közben üvölt a füledben a Foo Fighters. Tisztára szuper érzés. Énekeltem, integettem az autóknak, ugráltam, szaladtam. Közben arra gondoltam, hogy ez milyen jó. És hogy egyedül vagyok ezzel. Rajtam kívül senki nem érzi. Kozmikus. Fantasztikus. Úgyhogy gyorsan be is zabáltam Big Macből, tönkretéve egész hetes fogyókúrámat. Majd felhívtam J-t, hogy vetkőzzöm le és úgy várjon. Arra gondoltam, hogy miután végtelenül egyedül éreztem magam az este és a Dunaparton, végül hazaértem valahova. Otthon vagyok.

Nem tudom hogy fogom magam túltenni a mai traumán. Pedig egész jól indult a nap. Leszámítva, hogy elaludtam és nem tudtam elmenni futni. A hajam pedig úgy elaludtam, hogy arra már nincsenek szavak. Szóval bejövök, tökhepi meg minden. Asztalomhoz jön a nem kifejezetten kedvencnek tartott kollégám - értsd: utálom, mint a szart és úgy pofánverném... - és megcsap a bűz. Jesszuspepi! Ez meg mi? Hajléktalanok árasztanak ilyen másnapos alkoholszagot az aluljáróban - rosszabb esetben a villamoson -, de nekik azért van mentségük rá. De mi mentsége van erre egy egyetemet végzett, elvileg kulturált és értelmes embernek? Jó, ezt én sem gondolom komolyan, hogy értelmes. Ha nem ismeri zuhanyzás és fogmosás tevékenységek áldásos hatását, akkor semmiképp sem értelmes. Mondjuk eddig is tudtam, hogy nem komplett. Most már ki is röhöghetem. Felvág a nagyzolós, "hűdenagyonsokidegenszóthasználok" stílusával, de nem képes a munkahelyére megmosdva bejönni, vagy macskamosdás volt. Az is szégyen. Vagy azt hitte, hogy hajléktalanszállóra megy. Vagy nemtom. De ez hülye és világ összes szitkozódása sem elég, hogy méltóképpen kifejezhessem a róla alkotott lesújtó véleményem. Persze, nem eszik olyan forrón a kását. A karma utolér, a rosszindulat visszacsap. Egy szó mint száz: megszívtam később a nem kifejezetten emelkedett gondolalataimat vele kapcsolatban, ugyanis az összecéges gyülekezésen pont mellém ült le, én pedig egy kisebb haláltusát vívtam végig a míting alatt, hogy azt a kurva büdöset kellett szagolnom. Mondom én karma! Megbűnhődtem. Mert időnként nem is működik a szaglásom, de ma pont igen. Sőt ha Murphy törvényéből indulok ki, soha ilyen jó nem volt még a szaglásom mint ma. Na mindegy, leszarom, hogy szeresd felebarátod meg bla-bla-bla. Az ilyet nem lehet elnéző mosollyal summázni. Örülök, hogy túléltem a mítinget és a nap további részében a szabadban fogom szívni a zöld természet éltető illatát és halálra fogom röhögni magam ezen a beképzelt idiótán. Venni kellene neki egy szappant, valami jó erős illatút, nem?

Ma sikeresen bereklámoztam, hogy lógok amikor csak lehet. Asszem, én már soha nem leszek a hónap dolgozója. Igaz, nem is gyúrok rá. Annál én sokkal, de sokkal megfontoltabb vagyok ám. Még az se kapja meg eme titulust, aki hétvégén is bentdolgozik. Szóval akkor meg minek? Something stupid is going on...