Hát szóval, hiába múltam el harminc, hiába gyalogoltam le a zarándokutat és tapasztaltam ezt-azt, az a kis régi gyáva nyúl még mindig bennem él. Félek az emberektől, kerülöm általában a kontaktust és kommunikációt idegenekkel. Nem szívesen nyitok ajtót, ha csengetnek és a telefont sokszor nem veszem fel, ha ismeretlen szám hív, pláne ha az holland. Nem tudom elmúlik-e ez valaha, de azért sokat fejlődtem az elmúlt 5-6 évben. Régebbenez sokkal rosszabb volt, mert még a boltba se mentem be, ha egyedül voltam, nemhogy bármit is megkérdeztem volna egy eladótól vagy a hivatalban. Sokat gondolkodtam mitől lettem ilyen defektes, de csak felnőttként ugrott be, hogy az általános iskolában elszenvedett testi-lelki terror lehet az oka. Ötödikben rámszállt pár rossztanuló fiú az osztályból, általában csak szóban engedtek az agresszónak, de egyszer az egyikük meg is vert, utána féltem iskolába menni, aztán később hetedikben meg a nyolcadikos lámyok pécéztek ki maguknak és sokszor beszóltak, megjegyzéseket tettek rám. Fogalmam sincs miért, olyan kis jelentéktelen, tök normális gyerek voltam, nemtom miért pont engem találtak meg. Ráadásul ez volt ugye a kamaszkor kezdete, ami amúgy is sok mindent felborít, szóval totál befordultam, halálról irogattam verseket és féltem ránézni az emberekre, nem hogy beszélni velük.
