Teafű, ugyan...

Ezt nyílvánvalóan nem gondolom komlyan, ő szokott ezzel viccelni és csak azért adtam ezt a címet, mert olvasgatok egy blogot mostanában, min mindig jól felhúzom magam. Arról szól, hogy Magyarország szar és onnan el kell menni, az összes poszt jóformán az ország fikázásáról és külföld piedesztára emeléséről szól. Be is kommenteltem, hogy unalmas már ez a folytonos fikázás, erre a blogggazda besértődött. Hehe. Na mindegy. Nem állítom, hogy otton minden jó, tisztában vagyok a problémákkal, csak nem szeretem az egyoldalú összehasonlítgatásokat, mert otthon is vannak jó dolgok, ahogy külföldön is vannak rosszak.

Ennek bizonyításaképpen az utóbbi hétben sok hülye holland dologgal találkoztam, mert itt sem mindenki mosolygós robot. Vegyük rögtön azt az idiótát, aki este tízkor föl-alá furikázik és bőgeti a kibaszott kis motorját, IQ lájt, mi más az ilyen? Aztán vegyük azt a hollandot, aki nem tudott követési távolságot tartani, így mikor én elengedtem udvariasan egy biciklist, rámdudált a faszkalap, mert nyílván be kellett fékeznie. Követési távolság, ÉRTEM? Idióta. Aztán jöttek az üvegesek, vagyis nem jöttek a megbeszélt időpontra, és mikor hívtam őket, hogy mi van, akkor közölték és hogymégsem tudtak jönni és ők hívtak, csak nem vettem fel a telefont. Persze nem engem hívtak az idióták, ezért nem tudtam a dologról. Javukra legyen mondva, hogy 2 nap múlva kész volt az ablak, nem késlekedtek. És vegyük a szomszédot, aki kővel dobta meg a macskánkat. A kő majdnem minket talált el, mivel a házfalon megpattanva a kertberepült. Faszkalap, mi más? És hát vegyük a tulajunkat, aki ma már nyívíjgott, hogy már 4e van és még nem kapta meg a bérleti díjat, mi a fene van. Ó bazmeg, való igaz, hogy elfelejtettem átutalni, mert valahogy kiment a fejemből, épp ma akartam pótolni a dolgot, de ugye nem tudta kivárni, már siránkoznia kellett, noha eddig mindig jóval napokkal a hatáidő (minden hó 5e előtt) átutaltam megkapta. Mintha ezen múlna az élete, két háza van, szegény, úgy sajnálom. Szörnyű, milyen pénzéhes népek ezek.

Mindegy, most kidühöngtem magam. Hülyék itt is vannak, ezek ráadásul nem ez én hülyéim. Hiányoznak az otthoni hülyék, örülök, hogy hamarosan hazaköltözünk. Igaz el kellett jönni évekre onnan, hogy rájöjjek: máshol sem jobb és ha a pénztöbb is, kurva szar idegennek lenni egy nagy holland hangyabolyban.

Jól le vagyok maradva életem történéseinek rögzítéséval. Na, majd máskor. El kell kezdeni készülődni, pakolni a nyaralásra. Kicsit bosszantom magam, hogy nem jött meg időben (szombaton kellett volna és nem vagyok terhes amúgy) és a mellfeszülésből ítélve valszeg ma sem fog. Gondolkodtam a dolgon, hogy mi a fenéért késik, amikor hirtelen megvilágosodtam: amíg itt volt anya, minden reggel toltuk a citromos teát, a citrom pedig elősegíti, hogy eltolódjon a menzesz. Fasza. Hogy lehettem ilyen hülye. Most az előbbrehozós praktikákkal próbálkozom: forró fürdő, vörösbor - eddig semmi. Középiskolás koromban töményet ittak a lányok, ha azt akarták, hogy megjöjjön előbb, szóval ez még hátra van. Remélem legkésőbb holnap megjön és nem rontja el az egész nyaralást további késedelemmel... Óóóó!

Azt mondják, hogy ha egy ajtó bezárul előtted, valahol kinyílik egy másik. Csak ezzel tudom magyarázni. Egyszerűen nem értem, miért történnek a dolgok úgy, ahogy, de ha így kell lenniük, akkor elfogadom és remélem, hogy a másik ajtó mögött jó dolgok várnak.

Mostanában mindenféle megható sztorin, amit a neten olvasok - és legyen az bármi -, elbőgöm magam. Nem tudom, hogy ez a koral jár vagy kezdenek beindulni nálam bizonyos ösztönök, amik binyonyos dolgokra alkalmassá nevelnek. De végül is én világéletemben bőgőmajom voltam, legfeljebb mostanában még könnyebben jön az a záporeső.

Te még emlékszel, milyen volt tinédzsernek lenni? Nekem... zene, táncolás. Annyira belémivódott, hogy képtelen vagyok lejönni róla. Mint valami élvezeti szer, esküszöm. Látom magam előtt a 11 éves kislányt, aki New Kids poszterekkel ragasztja tele a szobáját és atomszerelmesen gondol Joey-ra, aztán pár év múlva ugyanez lesz Mark-kal a Take That-ből, vagy Jonh-nal az East 17-ből.

Tizenháromévesen mentünk a tinidiszkóba, stroboszkóp, diszkófüst és táncoltunk Captain Hollywood-ra vagy US3-re. Mindegy volt, csak szóljon a zene, üssön a ritmus, folyjon keresztül rajtam a ZENE. Imádtam, imádom ma is.

Habár semmi jogom ítélkezni mások felett, ma mégis felhúztam magam egy itteni magyar ismerősömön, akinek holland férje van és a gyerekhez mindketten hollandul beszélnek. A férj részéről ez evidens, na de a nő miért csinálja... Érthetetlen. Állítólag azért, mert neki nagyon szüksége van a jó hollandtudásra, ezért beszél a gyerekkel is így. Nem hinném, hogy a gyerekkel való gügyügés és egyszerű beszéd oly nagyon hozzájárulna az áhított folyékony holland nyelvtudáshoz, viszont a gyerektől is elveszi a lehetőséget, hogy már egész kiskorára 2 nyelvből legyen perfekt. Később csak nehezebb lesz.

Én is hogy vért izzadtam a nyelvtanulással, milyen klassz lett volna, ha csak úgy magától jött volna a tudás, és nem szenvedni kellett volna évekig. Ott volt ugye az orosz, azt hiszem azt negyedikes korunktól kezdték tanítani, de volt lehetőség arra, hogy már harmadiktól is lehessen tanulni, fakultatívan. Isten tudja miért, de én erre jelentkeztem, így 6 évig tanultam oroszt. Ebből annyi maradt meg, hogy "kák tyibjá zá vút? mé nyázá vút ...!", meg kb el tudok számolni tízig. Cirill betűket olvasni nem tudok már. Szóval az oroszt buktam.

Aztán ott volt a német. Negyedikben lehetett járni arra is fakultatívan, persze én arra is jelentkeztem. Én valami örökmozgó energiabomba lehettem, úgy tűnik. Némettudásom útjába a könyvimádatom és a szendvicsmajszolás állt végül. Egész kiskoromtól fogva jártam könyvtárba, a táskábam mindig volt valamilyen regény, akkoriban nyílván pöttyös könyvek és ezeket előszerettel olvastam tanórán, a pad alatt, ha úgy találtam, hogy az aznapi anyag nem túl érdekes, az olvasott regény meg annál inkább. Közben persze sutyiban zabáltam, mert hát az is órán érdekesebb, mint szünetben. Nem azért ettem, mert zabagép voltam, elég sovány kislány voltam, inkább csak szerettem akkor csinálni a dolgokat, amikor éppen kedvem szottyant rájuk. Lényeg, hogy a német tanárnő egyszer megunta a folytonos rendbontást és a következőket írtaa füzetem hátuljába Anyukámnak címezve:

"Tisztelt Szülő! Gyermekét megrovásban részesítem, mivel német órán rendszeresen eszik és a pad alatt könyvtári könyveket olvas."

Pedig egyébként szerettek a tanárok, mert jó tanuló voltam meg aranyos meg minden, csak hát nem az a tipikus jótanuló kislány fajta, aki csendben ül, hanem az eleven fajta, aki órán eszik, csacsog a padtársával és levelezik.

És végül ott az angol, amit végül is beszélek. Igazából nem is akarom összeszámolni meddig tanultam, mire eredménye lett a dolognak és hogy igazából a nyelv aktív használata járult hozzá, hogy elértem egy jó szintet. A tökéletestől még messze vagyok, de eladni már nem fognak. A hollandom áll valahogy, de soha nem használom, így csak a passzív tudás nődögél. A spanyollal meg még mindig az "una cerveza, por favor"-nál tartok.

Elértem azt a szintet, hogy megsértődtem egy fészbuk lájk, vagy inkább hiánya miatt. A lényeg, hogy kiszórt pár lájkot az újonnan megtalált testvérei képére, még azéra is, akivel nem is találkozott és hát hirtelen elgondolkoztam, hogy nekem még egy képemet se lájkolta, sőt, még a közös képünket se. És mikor szóvá tettem, hogy ez egy pöppet rosszul esik, akkor megkérdezte, hogy "melyik képet kell lájkolni?", hogy mutasam meg és akkor lájkolja. Most komolyan, valaki tényleg ekkora érzelmi analfabéta? Azt hiszi, hogy majd jobban érzem magam, ha muszájból megcsinál valamit és nem érti meg, hogy itt nem a lájk a lényeg, hanem a szándék. Hogy több, mint 10 éve ismerjük egymást, az újdonsült tesóját meg egyszer látta életében, a másikat meg még egyszer sem... Tudom, nem kellene belemagyarázni ilyeneket, de akkor is rosszul esik. És még rosszabbul, hogy nem is érti, még akkor sem, ha elmagyarázom.

A napokban jelentkeztem két állásra. Nagy szó ez, mert jó ideje nem küldtem sehova önéletrajzot és mikor elküldtem végre, akkor rögtön elő is jött ez a gyerek vs. munka dilemma bennem és legszívesebben visszaszívtam volna a jelentkezéseket. Azóta az egyik helyről már jeleztek, hogy "kösz, nem hívunk be interjúra", így baromira megkönnyebbültem. Remélem a másik helyről is kiszórnak, bár dolgozik ott egy külföldi ismerősöm, de évek óta nem beszéltünk, úgyhogy nem hinném, hogy protekciózna nekem. És nem is vágyom rá. Azt hiszem eldöntöttem ezt az anyaság dolgot, mostmár tényleg. Jó lesz :)