Teafű, ugyan...

Ma ismét elgondolkodtam, hogy be kellene kapcsolni a fűtést. Most is esik. Holnap is fog. Augusztusra már nem is várok semmi jót. Nyári ruhákat nem lehet hordani, néha azért a tükör előtt felpróbálom őket vágyakozva. Ez nem is nyár, inkább ősz. De már csak két év és majd panaszkodhatok a 40 fokos kánikulára otthon :)

A tegnap esti babás poszt folyományaként ma előtört belőlem az igazi ősanya. Érezd az iróniát :) A sztori nagyjából annyi volt, hogy a 16 fokos, esős-szeles holland nyártól kissé morcosan és a körülöttem lévő világot ignorálva felültem a biciklire és elindultam a boltba. Az egyik kis macskaköves utcácskában kinn játszott egy kisgyerek és mikor elhaladtam mellette, megszólalt, hogy "Hoi" (Szia). Mivel nem tudtam, hogy nekem szól és az igazat megvallva nem is érdekelt, így fapofával, szónélkül továbbtekertem, ami nyílván baszta a kiscsávó csőrét, mert tovább folytatta azzal, hogy "Ik zeg hoi." (Mondom, szia). Én meg csak tekertem. Már jól el is hagytam, mikor hallottam, hogy  szinte ordítja, hogy "Ik zeg hoi". Persze én már kanyarban se voltam, nem tom mit akart ezzel, de a gyerekek már csak ilyen makacsok. Viszont a biciklin ülve, félhangosan megszólaltam, inkább csak úgy magamnak, hogy "Mondjad bazmeg."

Szóval itt ez a mérleg. Egyik oldalán áll, hogy állást keresek, nagyon komolyan és rögtön. Másik oldalán meg, hogy kidobom az óvszereket és jöjjön az a gyerek. Az új állástól félek: interjúra járni, hm, izzadság és verejték. Színészkedni és hazudozni az interjún: még több izzadság és verejték. Ha esetleg felvesznek, akkor megszokni egy új helyet és idegeskedni, hogy beválok-e: annyi izzadság nem is létezik a Földön... De ha belegondolok abba, hogy terhesség, hízás, csúnyulás, majd szülés megindulása, tágulás, görcsök, fájdalmak, repedés, vér, plusz utána hogy mit kezdek az obégató csecsemővel én, aki maga is elég gyerekes, hát attól is kiver a víz. A legnagyobb különbség mégis az, hogy az állással max pénzt kapok, boldogságot nem, viszont a gyerekem hótziher, hogy hoz majd valamit az életembe, amiért érdemes volt megszületnem és ellébecolgatni harmicvalahány évig. Úgyhogy azt hiszem nagyjából eldöntöttem, hogy jövőre szülök. Persze nálam a dolgok gyorsan változnak, így ez az egész nem szentírás, csak a pillanat hevében lejegyzett gondolatok. Majd visszaolvasom később, kíváncsi vagyok mi lesz ebből. Mégiscsak nagy döntés.

Inkább csak magamnak. Inkább. Eszembejutott, hogy ez volt az utolsó caminós éjszakám, az utolsó gyaloglás előtti éjszakám. Bőgtek a tehenek Olveiroaban, trágyaszag volt, horkoltak, alig aludtam. Akkor fel sem fogtam, hogy VÉGE és hogy később mennyire fog fájni. Jó rágondolni az élményre, de itt ez az állandó hiányérzet, valami húz vissza. És közben Chambaot hallgatok, elszakíthatatlanul összefort ez a zene nem csak az én Caminómmal, hanem az övével is. Az is örök hiányérzet, hogy mi nem mentünk együtt vissza. És már nem is fogunk. De az idő gyógyír mindenre, és majd én is meggyógyulok.

Ha az ember lánya végre kijózanodik és átgondolja a hisztijét, akkor rájön, hogy milyen jó lenne, ha egy érzelmileg felkavaró helyzetben is épésszel tudna gondolkodni. Akkor nem születnének olyan ostoba bejegyzések, mint az előző kettő. Rettentően szégyellem magam miattuk, noha az adott pillanatban teljesen jogosnak éreztem azt a reakciót, ami csak úgy kibuggyant belőlem. Szörnyű. Remélem tanultam belőle...

Tudom, hogy a problémám teljes mértékben nevetséges, mikor annyian éheznek a világban vagy ha földrajzilag közelebbi problémákat szeretnék felhozni, akkor említhetem azt, hogy otthon mi van... Én meg azon kesergek, hogy mégsem fogok karibi tengerparton naplementét nézni. Szánalmas, tudom. Ugyanakkor minden ember van annyira önző, hogy a saját gondjaival van elfoglalva és nem a világ nyomorával. Legalább ne hagyta volna, hogy beleéljem magam. Nekem volt egy csomó más ötletem idénre, ő akart a hideg holland őszből meleg helyre menni és úgy jött fel ez a desztináció ötletként. Különben soha nem jutott volna eszembe. Persze most reggel felsorolt pár helyet, ahova mehetnénk inkább, de már semmihez nincs kedvem. Azokra mehetünk majd otthonról is, mert közel vannak. Ez lett volna az egyetlen lehetőségem az életben a karibi partokra jutni és azt is leszarom mennyibe kerül, mert élményt kaptunk volna cserébe, ami örökre szól. Ilyenkor mindig eszembejut az a kibaszott kötvény, amibe pár éve tettük a megtakarításunk egy jelentős részét, pont a gazdasági válság előtt és szinte rögtön vesztett az értékéből harminc százalékot és azóta sem érte el még a betett összeget sem, nem hogy valami hozamot. Ezen mindig felidegesítem magam, mert én egyáltalán nem akartam ebbe belemenni, inkább hagytam volna a bankban a kicsi, de biztos kamathozammal. Persze erről nem szeret beszélni, mert az ő ötlete volt és a karibi utazás árát már bőven buktuk vele és még élményt sem kaptunk érte, csak gyomorgörcsöt. Nem beszélve az úgynevezett "családjáról", akik az elmúlt években már istentudja mennyivel lehúzták, mert ezekről ritkán számol be nekem és a dolog azért bosszant, mert ezek nem szegény emberek és nem kenyérre vagy életmentő orvosi kezelésre kellett a pénz, hanem passzióból, és soha eszükbe se jutott megadni.

Tegnap szinte egész este csak aludtam, annyira felkavart ez az egész. Itt állok harmincon túl, foglamam sincs mit kezdjek magammal, nem látom a fényt az alagút végén, ez az álomnyaralás egy apró szikra volt a sötétségben. De most maradt a sötétség. Nem találom magam, akkor se, ha dolgozom, akkor sem, ha itton ülök. De ha dolgozok, legalább van saját pénzem és nem kell függenem. Ezekről beszélni se lehet vele, ő elvan a saját világában. Néha nagyon magányosnak érzem magam.

Lefújta a tengerentúli nyaralást. Túl drága lenne és ugye házra gyűjtünk. És egy szót sem szólhatok, hiszen jelenleg nem dolgozom és semmit nem teszek a közösbe. Egyébként nem tudom, hogy mit hitt, hogy mennyiből jön ki. Néha olyan, mitn aki nem evilágban él. Sajnos a csalódottságommal nem tudok egyelőre mit kezdeni, bármilyen nevetséges is ez a probléma. Na mindegy, leszarom. Az biztos, hogy nem szervezek mást. Leszarom az egészet és augusztusban nézek valami melót.Legalább pénzem legyen akkor :)

...végül is beletörődöm, hogy megváltoznak körülöttem az emberek, ebben az egyenletben csak a család az állandó.