Teafű, ugyan...

... az öregedésre és megkomolyodásra vonatkozó megállapítást, miután tegnap oltárira bebasztunk, széttörtem vagy 3 poharat a nagy gesztikulálásban, aztán mindeféle kis sikátorokban és folyosókon bolyongtunk a kurvákat bámulva, végül elaludtunk az utolsó vonaton és a végállomáson ébrendtünk csak fel. Oltári mázli, hogy éjjel is vannak taxisok. A Jóisten szeret minket és vigyáz ránk minden hibánk ellenére, csak ezt tudom mondani.

...és komolyodom? Felkeltem és rájöttem, hogy nincs kedvem menni az esti bulira. Az is lehet, hogy csak ezekhez az emberekhez nincs kedvem, hányoznak az otthoniak. De lehet, hogy tényleg öregszem. Ez nem is baj, minden kornak megvan a maga szépsége. Új idők jönnek. Hamarosan úgyis minden megváltozik, ideje felkészülnöm rá.

Ahogy telnek az évek, egyre inkább szembesülök azzal, hogy a barátok eltünedeznek és lassan már csak mutatóban maradnak meg barátnak. Valaki már évekkel ezelőtt eltűnt, amikor férjhez ment, majd gyereket szült. Évente egyszer ír egy üzenetet, hogy jó lenne engem látni, aztán ennyi. Ha annyira akarna látni, biztos jobban megerőltetné magát. Aztán van olyan, aki egy jó darabig kitartott, de két gyerkőc után ő is csak el kezd tünedezni mostmár, de benne azért még reménykedem, csak most nehéz időszakon megy keresztül. Olyanok is vannak, akiknek gyerekük sincs, mégis eltűnnek - ez a legrosszab kategória. Kezdem érteni, hogy miért is virágzanak a virtuális barátságok vagy a fészbuk. Az embereknek már nincs idejük többé egymásra.

Még magyarföldén voltunk, mikor már hívott egy holland. Fizettetni szeretne valami mondvacsinált indokkal olyasmiért, amiért egy fűszálat nem tett keresztbe. Huh, ezek tényleg nagyon szeretik a pénzt és még bőr is van a képükön... Szerintem még a levegővételért is fizettetnének, ha megtehetnék.

Lekapott lábamról a nátha, pedig hétvégén úgy nézett ki, hogy legyőztem...de mégsem. Az idő is szar. Nagyon esik, de legalább letakarítja a rigószart. Ezek a dögök mindent öszeszarnak a kertben és mostmár jóformán ki se lehet menni, akkora patáliát csapnak a rigószülők, mivel a fiókák kirepültek a fészekből és a sövényben tanyáznak. Úgyhogy most Karib tengeri partok nézegetésével vígasztalom magam... 30 fok, napsütés, fehérhomokos tengerpart, mmmm....

Ahogy telnek az évek, egyre inkább szembesülök azzal, hogy a barátok eltünedeznek és lassan csak mutatóban maradnak meg barátnak. Valaki már évekkel ezelőtt eltűnt, amikor férjhez ment, majd gyereket szült. Évente egyszer ír egy üzenetet, hogy jó lenne engem látni, aztán ennyi. Ha annyira akarna látni, biztos jobban megerőltetné magát. Aztán van olyan, aki egy jó darabig kitartott, de két gyerkőc után ő is csak el kezd tünedezni mostmár, de benne azért még reménykedem, csak most nehéz időszakon megy keresztül. Olyanok is vannak, akiknek gyerekük sincs, mégis eltűnnek - ez a legrosszab kategória. Kezdem érteni, hogy miért is virágzanak a virtuális barátságok vagy a fészbuk. Az embereknek már nincs idejük többé egymásra.

Na, tesómmal sikerült kontaktálni. Jó ötlet volt, hogy őt kértem meg pesti ügy elintézésére. Mintha csak elém dobta volt a Jóisten a lehetőséget. A legjobb persze az lenne, ha egyszer leülnénk megbeszélni a dolgokat. Szeretném, ha tudná, hogy a testvére vagyok és nem az ellensége. És hogy ne kössön belém, ne sértődjön meg minden alap nélkül, mi egy család vagyunk, össze kell tartanunk.

Valamelyik nap felhívott anya, hogy szóljon: tesóm megint berágott rám. Tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő, mert szinte keresi az alkalmat, hogy valamiért belémköthessen és megsértődhesen. Mindig úgy vágytam egy igazi, jó testvérkapcsolatra, de ahogy általában elvadítja az embereket magától, úgy teszi ezt a testvérével is. Pedig tudom, hogy egyébként milyen jó szándékú és lehet rá számítani, de őszintén szólva én már egyszerűen félek tőle. Félek attól, hogy mit tettem vagy nem tettem már megint, amiért megsértődhet. Nem is igazán tartjuk a kapcsolatot, sosem beszélünk telefonon vagy skype-on (én fenn vagyok pedig) és csak akkor látjuk egymást, ha hazautazunk. Ebből fakadt most a probléma is, anyának panaszkodott, hogy én nem vagyok képes szólni neki, hogy megyünk haza és hogy nem kérem meg, hogy Pestről hazavigyenek. Abban igaza van, hogy már szólhattam volna neki, hogy megyünk haza, de mivel annyira nem tartjuk a kapcsolatot, valahogy eszembe se jutott. Annyira semmilyen a viszony közöttünk, hogy már minden barátom tudja, hogy megyünk haza, de vele nem is közöltem. Ez valamilyen szinten szomorú, de ezen nem megsértődnie kellene, hanem elgondolkodni, hogy mi vezetett ide. Kettőn áll a vásár, de saját magát és a viselkedését soha nem venné górcső alá. Mindig bennen keresi a hibát, én pedig belefáradtam ebbe. Pedig még mindig vágyom arra, hogy jó kapcsolat legyen közöttünk, de ha egyszer nem enged közel magához és nem lehet megbeszélni semmit, akkor nehéz ügy. Nem tudom mit kezdhetnék vele...

Azért próbálkozom... Tegnap írtam neki, meg is kértem valamire (mert hogy ez is a problémája, hogy miért nem kérem meg...), de nem válaszolt. Biztos vagyok benne, hogy olvasta. MIndegy. Ha ma sem válaszol, akkor elintézem máshogy a dolgot, amire meg akartam kérni. Igazából nem gond, csak próbáltam tenni felé egy lépést.

Másik dolog: az itteni magyar ismerőseimet kérdeztem e-mailben, hogy van-e kedvük eljönni hozzánk hétvégén. Szép idő lesz, lehetne piknikezni. Két ember vette a fáradtságot, hogy reagáljon. Azt hiszem, jól láttam a helyzetet, hogy annyira nem komoly barátságok ezek, csak azért tart össze a társaság, mert magyarok vagyunk idegenben. Vagy engem nem szeretnek. Még ha ez az utóbbi is áll fenn, azon sem kellene izgatni magam. Mindenesetre többet én nem erőlködök ezeknek. Ezt már többször megfogadtam, mégis mindig kapálozok aztán. Hülye fasz vagyok.