Teafű, ugyan...

Azt nem mondhatnám, hogy rengeteg minden történik, elvégre itthon vagyok szinte egész nap. De már úgy hiányzott a pihenés, mint egy falat kenyér. Azon mulattam magamban, hogy úgy léptem be a lakásba, hogy az első pillanattól otthonnak éreztem. Annak idején, mikor a pesti lakásba beköltöztünk, legalább egy hétig letargiában szenvedtem: nem találtam a helyem, nem tetszett a lakás, nehezen szoktam meg. Most meg itt ülök egy idegen ország idegen lakásában és semmi ilyet nem érzek. Persze az is lehet, hogy még mindig nem fogtam fel ezt az egészet.

A mai nap mérlege: sok-sok pénzt elköltöttünk.
Azt hiszem még elfilózok pár napig a biciklim árán, de mivel nem nőttem túl nagyra így elég kevés opcióm volt a választás során, a maradék meg jó drága volt. Na nem baj, egyszer élünk. Csak el ne lopják. Majd telefestem kis virágocskákkal meg macikkal és olyan feltűnő lesz, hogy messziről elkerülik a tolvajok.
Meglátogattuk az első coffeeshop-ot is... Mit mondjak? Ami itt két gramm, azt otthon legalább három gramm-ként adnák el, mert ugye nem méregeti senki... Azt hiszem, érdekes esténk lesz...

Ebben a pillanatban szólalt meg ez a szám a füllhallgatóban és én, aki amúgy is hajlamos jeleket látni - pláne a jóféle ... hmm ... sör után - szóval... imádom ezt a dalt. Most annyira teli vagyok minden jóval, hogy talán javulhatok végre. Talán végre jobb lehetek, amilyen mindig is akartam lenni. Jobb ember. Istenuccse annyi jóravaló van bennem, csak sajnos annyi görcs is. Fel akarom oldani a görcsöket és hasznossá tenni magam a világ számára. Meg persze saját magam számára is. Kezdem látni a dolgokat és ez milyen hihetetlenül jó. Hogy van aki úgy szeret ahogy vagyok és én is úgy szeretem ahogy ő van. Nem számít ez a sok szarság, amivel az ember fejét pumpálják. Az ember számít, aki egyedi és megismételhetetlen. Repülni tudnék. Aztán holnap elolvasom ezt és eljön megint a fákk görcs, hogy de gáz vagyok. Hülyeség. El kell engedni a láncokat. Tudni kell nem törődni a "fontosnak vélt, de igazából kurva nagy hülyeség" dolgokkal. Ha boldog vagyok, másokat is jobban tudok azzá tenni. Jobb akarok lenni és jobbá tenni a világot. Valahol el kell kezdeni...

Vészesen közeleg az évvége, már durrannak a petárdák. Még itt is, Európa másik felén. Vannak hasonlóságok azért, a még oly sok különbözőség ellenére is. Szóval túléltem  a karácsonyi bulit, ami idén elég laposra sikeredett és semmilyen hangulata nem volt. Talán jobb is így, mert nem fájt a szívem otthagyni ezt az a egész kócerájt. Nagy megkönnyebbülés volt, bár a hirtelen jött szabadsággal csak mától gazdálkodhatom. A karácsony végig a pakolással telt, ki vagyok purcanva. Most be is lassultam a pezsgőzéstől - amit egyébként szilveszterre hoztunk, de végül benyakaltuk mind a két üveget. Most itt ásítozom, próbálom felfogni ezt az egészet. Nem tudom sikerült-e már, eddig minden csodásnak tűnik. Majd lesz még sírás-rívás, de én lelkes vagyok azért. A villamoson szépen ismételgettem az állomások neveit, ízlelgetve a kiejtést. Alig várom, hogy beszéljem a nyelvet, hogy új személyiségem növekedjen - hogy én is növekedjem belül. Kitárult a világ. Úgy, ahogy sosem gondoltam volna és ahogy most nem is parázom a jövőn, csak igyekszem kiaknázni a jelent. Jelentem, még mindig beteg vagyok. Ennyiben foglalkoztat a jövő: egészségre vágyom, anélkül semminek semmi értelme.

Már mióta vártam erre. Elképzeltem milyen lesz. És milyen? Semmilyen. Nem nagyon érzek semmit. A buli pocsék volt. Bármi akarna is visszarántani, hogy rossz döntés volt, nem sikerülne neki. Tudom hogy fényévekkel jobb dolgok előtt állok. Az ürességből hirtelen kilépek a fényre. Boldog vagyok. Sok ember sötétségben éli le az életét én pedig belenézhetek a napba.

Kitört belőlem az elfolytott feszültség, vagy nevezzük bárminek. Úgy sírok, mintha nem lenne holnap. Mintha megszűnne a világ. Most kezdem érezni mit jelent elhagyni a hazámat, mindent. Mindent, ami ideköt, ahol felnőttem. Ahol leéltem sok-sok évet. Ahol él és létezik családom, barátaim és minden ami, ami eddig fontos volt és lesz örökkön-örökké. Alig bírok írni, úgy zokogok. Kis hazám. Néha gyűlöllek. Pedig nem tehetsz róla, hogy a dolgok rosszul működnek itt. Én itt születtem, és a gyerekkorom szép volt és ohhh mennyi élményem volt. Hálás lehetek, És vagyok is. Folyton Radnóti verse zakatol a fejemben... Messzeringó gyermekkorom világa... E lángoktól ölelt kis ország! Szétszakadok, úgy szeretlek!

Marketing. Az ilyen faszságok miatt megy tönkre a világ. Az égvilágon semmi értelme, de stressz az van bőven. Bár erősen küzdök a lelkiismeretemmel, de az előbb elhatároztam, hogy mostmár aztán tényleg nem érdekel ez az egész. Még 2 napom van, pihenni szeretnék, filózni a jövőmön, kiélvezni, hogy ennek vége. De levelek özönlenek, mindenki megőrül karácsony előtt, mert a kedves ügyfél még karácsony előtt 2 órával is csak a profiton képes agyalni. Én meg elfáradtam, nem válaszolok a levelekre, belassulva csinálom az aktuális munkát. Alig élek. Csoda, ha holnap éjfélig kibírom. És most milliószor jobban tudom értékelni a szabadságot, amit elém sodort az élet. Majd ha rámjön a depresszió az új helyzet miatt, akkor gyorsan az exmunkámra gondolok és egyből fetrengeni fogok a kacagástól, hogy milyen kibaszott szerencsés vagyok igazából.

Pizza. persze nem bírtam megenni. még szerencse. Aztán bivaly. Az biztonságos. Már előre félt a pénteki bulitól. És most mikor talán nem fogom ájulásig leinni magam, nincs itt Fragile akivel igazán lehet bulizni. Fákkk! Azé' boldog karácsonyt!

Az egyetlen növény, amely évekig kitartott melettem - a bambuszom - most haldoklik. Nem tudom hogy választotta ki pont ezt az időszakot, de mintha érezné, hogy távozni készülök. Hamarosan nagy sírások következnek majd, érzem már...