Teafű, ugyan...

Ma alig dolgoztam végül, viszont csupa jó dolog történt. Lehet épp ezért - mondhtanám, ha irónikus akarok lenni. Szóval beestem háromnegyed 10 körül hullafáradt állapotban, ezért gyorsan ledöntöttem egy bögre tejeskávét. Ez szinte már szokásommá vált. A reggeli tejeskávé az kell. Aztán a délelőtt gyorsan elrepült, ebédidőben pedig nekiálltunk a nagy közös céges megmozdulás elintézéséhez. Ajándékcsomagok készítése gyerekeknek. Na persze most megint lehetnék irónikus, mert a nagy közös céges mizéria 6-7 embert jelent egyébként. Ez még mindig több, mint ahányan az én kutyamenhelyes felhívásomra jelentkeztek. Szóval ha azt nézzük, siralmas a jótékonykodásra való hajlandóság. De ez most nem is fontos, mert hála istennek azért vannak olyanok, akiket ez érdekel és tettekre is képesek váltani. Holnap reggel pedig irány a menhely, otthon már szépen-rendben sorakoznak a kutya és cicakajával és mindene egyéb hasznos holmival megtömött reklámszatyrok. Ha marad időm, még a Mikulásgyárba is kimegyek a hétvégén valami adománnyal. Karácsonyi ajándékot még nem is igazán vettem. Úgy tűnik idény a jótékonykodásé a főszerep. Lehet ez a jövő előrevetülése. Az új évben, az új életemben, egy új országban majd megtalálom álmaim állását, amely arról fog szólni, hogy segíthetek embereken, de főként állatokon. Hasznos szeretnék lenni a világnak, nem csak úgy céltalanul élni és értelmetlen, stresszelős melókra elpazarolni az energiámat. Szóval már látom a célt, csak még a hozzá vezető út nem tisztázódott le bennem. Valószínűleg nem is kell tudnom előre semmit, minden kialakul előbb-utóbb.

Olyan halálosan fáradt vagyok, hogy arra már nincsenek szavak. Ha az a cél, hogy soha a büdös életbe be ne tegyem a lábam egy ilyen vagy hasonló céghez dolgozni, nos akkor ez kipipálva. Nincs erőm semmire, már a hülye e-maileken se húzom fel magam túlzottan. Csak az a baj ezzel, hogy a magánjellegű dolgaimra se marad erőm munka után, pedig abból meg most van rengeteg. Még egy hét és felszabadulok. És mire vágyhatna legjobban egy ember? Szabadságra. Feloldom a láncokat, amiket végül is én aggattam magamra.

Én meg hallgatok nagyokat. Mert így jó, hogy nem tudják. A statisztika szerint maximum néha idetéved valaki, bár a statisztikát se néztem már jópár hete. Magamnak írom, meg még néha ránéz Fragile. Még életem párja sem ismeri. Így izgalmas az élet. Nyílvános, mégsem tudja senki. Olyan ez, mint amikor körbeforogsz, szédelegsz a Speed of a sound nevezetű Coldplay nótára. Na jó, szoktam ilyet csinálni, mikor egyedül vagyok otthon. Addikt vagyok. Ha zenét hallgatok, benne élek. Körbeforgok vagy tombolok vagy sírok. Hogy ez mennyire jó. Másik dimenzió. Akkor most hallgassuk meg az Amsterdam című Coldplay számot. Ezen elmélázom kicsit, aztán feküdni kellene, mindjárt egy óra... De ebben is van körbeforgós rész... Áhhh :))))

Na jó, persze hogy nem akarok meghalni vagy ilyesmi. Csak túldramatizálom a helyzetet. Szerinte imádok szenvedni. Én meg mindig tagadom, pedig egy részem valószínűleg tényleg szeret szenvedni. Vagy csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Még jó, hogy az ilyen nem szokott sokáig tartani. Félóra alatt kibőgöm magam, tombolok kicsit, aztán lenyugszom és minden megy szépen tovább, ahogy eddig. Nem tudom honnan jönnek ezek az óriási szélsőségek, de nem könnyű kezelnem őket. Másnak meg pláne nem. Leszámítva a felesleges drámázást, azért az jó, hogy kieresztem magamból az érzelmeket, mert olyan ez, mikor egy hirtelen nagy vihar után felragyog a nap. És ez mennyivel jobb, mint hosszú napokig ködben élni. Szóval mégiscsak képes vagyok a pozitívumra magammal szemben, és mégiscsak ez a valóság. Hát ennek most nagyon örülök.

Őszintén szólva rohadt könnyű visszaesni a depresszióba és önsajnálatba. A kitartás és a pozitív magatartás saját magammal szemben olyan törékeny, hogy jobb ha a közelébe sem megyek, mikor épp működőképes. Elég egy kicsi pöccentés és úgy hullik darabokra az egész, mintha soha nem lett volna. Tehetetlennek érzem magam, mintha csak áltatnám magam máskor. És nem tudom hogy az a valóság mikor mindent pozitívan látok és nem-e egy rózsaszín köd csak az egész, vagy az a valóság, mikor hangosan zokognék legszívesebben és azt kívánom, bárcsak meghalhatnék.

Őszintén...Mindig egyedül vagy. Akkor is ha van melleted valaki. Néha akkor vagy a legmagányosabb. És milyen hihetetlenül gyomorszorító. Fájdalmasabb, mint bármi más...

...hogy valaki tutira fogyókúráztatni akar, és ezért direkt leborította a szendvicsemet a földre. Az én szenvicsemet! Az éééén szenvicsemeeeeet! :)))

Mit is vacsorázzunk? - tette fel magamnak a nagy kérdést. Hát persze! Melegszendvicset! Egy sonkás és egy szalámis, rá egy kis sajt, tetejére hagyma. Nyami! Szépen megsült, de a majonéz elfogyott. Egye kutya, teszek rá akkor ketchup-ot meg mustárt. Hű de finom lesz. Bejövök vele a szobába, a gép elé persze, mert számítógép nélkül nem is lehet jól enni. Betakarom a derekam a pléddel, erre leborul a sonkás szendvics a tányérról. A pulcsim csupa ketchup meg mustár, nem kevésbé a pléd és persze a szendvics pofával lefelé ér földet. Istenem, na most Murphy úgy röhögne, ha ezt látná... Persze én is röhögök magamon és megeszem szép nyugodtan a megmaradt szalámis szendvicset, ezután pedig leírom ide az a egészet. És a szendvics még mindig a földön hever. Nyílvánvalóan nem vagyok egy rend és tisztaságmániás alak. Adjunk neki!!!! :)))) Csak azt sajnálom, hogy pont ma nem vettem sört. Most megünnepelhetném ezt a remekművet, amit alkottam. :))))

Ezen gondolkodtam a hétvégén... Visszatekintettem egy egész évre, hogy milyen események történtek és én hogyan reagáltam rájuk. Főleg arra, hogy hogyan és mennyire keseredtem el, mikor valami nem úgy alakult ahogy én reméltem. Pedig semmi nem volt hiába, csak a kirakós darabkái később állnak össze. Utólag minden értelmet nyer, mint egy csattanó a film végén. Úgy érzem sokat tanultam arról, hogy mi a fontos az életben úgy istenigazából, habár időnként elfeledkezem róla és beleesem azon hibámba hogy hülyeségeken aggódom vagy gyötrődöm teljesen feleslegesen. De már igyekszem nem elmenni a fontos dolgok mellett, látom a jeleket, amik figyelmeztetnek hogyan is kell élni. Megerősítenek, amikor esetleg kezdenék visszaesni. Tulajdonképpen megmosolyogtató, milyen bonyolult szerkezet az ember. Az a része ami megfoghatatlan. A lelke. Nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mindenre kihatással van. Arra is, amire senki nem gondolná, hogy igen... Ahogy Márai írta a Füveskönyvben, saját magunk felfedezése a legnagyobb utazás és a legnagyobb élmény, amit ember megtapasztalhat.

ez a dög nem mentette el amit írtam, vagy én nem...na mindegy képtelen vagyok újra leírni. baszki.