Teafű, ugyan...

Megkérdeztem tőle, hogy nem-e a gesztus a lényeg. Azt mondta, hogy nem csak az. Most erre mit mondjon az ember? Nehéz egy olyan emberrel mit kezdeni, aki a jószándékot ellenséges kritikával fogadja. Ez mondjuk az ő baja. Majd egyszer talán rájön.

Nem mintha most hallottam volna ezt először, de most kifejezetten lelkesítő ez a mondás. Különösen, amikor szembesülök más kicsinyességével. Gesztust teszek felé, de képtelen pozitívan hozzámállnia. A gesztusnak örülni kellene, nem pedig kivetnivalókat találni benne. Már el is ment a kedvem az egésztől, de hát mégis csak a testvéremről van szó, így a dolgot mégsem hagyom annyiban. Úgy döntöttem, nem foglalkozom a piszkálódásaival, én mosolyogni fogok rá. A többi már rajta múlik. Élni akar-e a másik szeretetével vagy inkább falat épít kettőnk közé. Azt mondják a mosoly csodákra képes. Ha valaki goromba, utálatos és rosszindulatú veled, akkor nem tud mit kezdeni a cserébe kapott kedvességgel és elbizonytalanodik. És a bizonytalanság máris kenterbe veri a gorombaságot.
Akkor hát, kedvesség mindenek előtt. Hozzáteszem: Azért ez piszok nehéz lesz, ha az ember lányát nem ilyen fából faragták és heves indulatok dúlnak benne az igazságtalanságokat megtapasztalva. De megcsinálom. Ha beledöglök is :)
Mert mikor vissznézek, jó dolgokat akarok majd látni.

Imádok intézkedni-szervezkedni. Mivel mára akadt intézkedni való, kifejezettem tettrekész vagyok és nem nyavajgok. Az utóbbi időben arra jöttem rá, hogy milyen szerencse, hogy tavaly nem találtam másik állást - igaz ez akkor mélységesen letört és önbizalomhiányomat jelentősen növelte. De azóta ráébredtem, hogy semmi sem hiábavaló, nyílván azért nem sikerült, mert rossz helyen keresgéltem és a sors nem ezt az utat jelölte ki számomra. Pontosabban nem ez a gazdász/marketing irány van megírva számomra a nagykönyvben. A napokban meg is beszéltem magammal, hogy ez abszolúte nem is érdekel és soha a büdös életben nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Plusz, nem értek hozzá és hülyeségnek is tartom. Persze azt még nem sikerült kitalálni, hogy pontosan mivel is szeretnék foglalkozni, csak halványan körvonalazódik, hogy valami jótékony, állatokat segítő vagy megmentő dologra vágyom vagy valami szervezkedősre. Csak legyen értelme az én világnézetem szerint, ez nekem fontos. Mondjuk ezt nem ártana alaposabban kitalálni, hogy mi is legyen a konkrétum. De hamarosan rengeteg időm lesz ezen gondolkodni, addig meg még ezer elintéznivalón kell átverekednem magam.

Életem párja egészen ledöbbent, mikor közöltem vele, hogy csütörtök és péntek szabadnap lesz a Mindenszentek miatt. Olyan mulatságos, hogy sosincs tisztában ezekkel az ünnepekkel és mindig meglepetésként éri valamelyik ajándékba kapott munkamentes nap. Szóval négy napos hétvégénk lesz, úgyhogy megpróbálom nem ellustálkodni az egészet, hanem tevékenyen csinálni is valamit.
Melóhelyen meg nagy a pangás, legalábbis számomra. Munka semmi, a főnök sem szólt még a távozásomról. Istenuccse én lelkiismerets voltam és időben értesítettem őt, már semmit egyebet nem tehetek. Pláne hogy titoktartásra kért ezügyben. Persze még most is úgy vagyok vele, hogy nem akarok kitolni a közvetlen munkatársammal. Szegény annyit parázik a meló miatt, erre még én is ráteszek neki egy lapáttal. De meg van kötve a kezem, bármennyire is szeretném kímélni az idegeit. No majd meglátjuk mi lesz ebből.

Az én nagy bajom, hogy nem élek békében önmagammal. Mindez a külsőmből fakad, amit nem szeretek. Csúnyának látom magam és ez annyira a fejembe férkőzött már, hogy teljesen megbénít emberi kapcsolataimban. Illetve a meglévőkben már nem számít, de nagyon nehezen teremtek kontaktust idegenekkel. Pedig már olyan sokszor megbeszéltem magammal, hogy csak egészség számít. Valahogy meg kell szeretnem magam, miért olyan nehéz ez? Az ember annyi nehézségen képes átküzdeni magát, ez sem lehet lehetetlen. Az biztos, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Kemény harc lesz, de változni sosem késő.
A világnak megvannak maga ocsmány dolgai, és közben meg annyi szépsége is van. Pénteken levelet kaptam a CCF-től Amerikából, megköszönték az adományomat. 25 dollárt adakoztam a gepárdoknak és ezért a kis összegért is köszönőlevelet írtak. Tenni valamit a gepárdokért bármilyen külsőségnél fontosabb és csodálatosabb érzés volt. Aztán vasárnap volt egy riport Pistikéről, aki Hunter-szindróbában szenved, gyógyíttatása 6,5 millió forintba kerül havonta, de összefogott az ország, rengeteg ember van aki képes felülemelkedni a saját baján és más nyomorára is gondolni. Az ilyesmin mindig elbőgöm magam, erőt és hitet ad, hogy élet szép és érdemes élni. Nincs értelme apró bosszúságokon lovagolni és problémát kreálni belőlük. Ezt még meg kell tanulnom valahogy, de nagyon fogok igyekezni.

Azt írja: "sokszor vagy nagyon negatív, gyűlölködő, sok benned az utálkozás"
Istenuccse, úgy ért ez, mintha egy vödör jegesvízzel leöntöttek volna. És nem azért, mert rosszulesett vagy megsértődtem volna. Erről szó sincs, hiszen javamra legyen írva: igaza van, teljes mértékben egyetértek. Mégis valamiféle ködben élek, azon képesség nélkül, hogy ki tudjak szakadni ebből a mérhetetlen negativizmusból. Pedig akarok. Istenuccse, hogy mennyire akarok. Valamit rosszul csinálok, hogy nem sikerül. De nem tudom hogy mit. Olyan régóta keresem már a választ erre. És ahogy elolvastam ezeket a sorokat, hirtelen szétoszlott a köd és annak láttam magam aki vagyok: ez az kis skorpió, tele rejtett agresszióval. Másrészt meg olyan lelkes vagyok, és segítőkész, tűzbe tudnék menni azokért, akiket szeretek és azokon is folyton megesik a szívem, akiket meg nem szeretek. Nem tudom kezelni a bennem lakozó ellentmodásokat, így többnyire csak cinikusan, kritikusan és nagyon sokszor gyűlölködve fordulok a világ felé. Tudom, hogy ez nem jó. Változni akarok. De hogyan? Olyan régóta akarok már jobb ember lenni, a szívem tele van csodaszép érzésekkel. Annyi jót adhatnék a világnak. Akarok is. És képtelen vagyok kifelé ezt sugározni, legtöbbször csak a méreg jön ki. Nehéz ügy. Ha másnak kell tanácsot adni, dőlnek az ötletek. Ha meg magamról van szó, megáll a tudomány. Pedig nincs okom keserűnek vagy gyülölködőnek lenni, apróságokon bosszankodni. Épp az előbb olvastam egy történetet egy fiatal lányról, aki 14 évesen megküzdött a rákkal. Azt írta, azóta megtanulta mi igazán fontos az életben és nem bosszankodik apróságokon, vannak ennél fontosabb dolgok. Például az egészség, aztán a család meg a barátok és persze szeretve lenni. Mindent birtoklok, amire egy embernek csak szüksége lehet, nincs okom bosszankodni vagy panaszkodni. Ezt fel fogom írni maganak és elmondom minden reggel. Ha kell, felpofozom magam egy-egy rossz pillanatban. Nem akarok többé gyűlölködni! Jó ember akarok lenni!
Na tessék, elbőgtem magam...

Egész nap magában beszél, jó hangosan. A munkája miatt morog. Ilyenkor néha annyira idegesít, hogy szeretném megkérdezni: "mégis kivel társalogsz aranyom?" Intő példa számomra. Afféle jel, hogy hogyan kattannak be emberek ettől az értelmetlen és monoton munkától. Nem akarom így végezni, még jó hogy nem is fogom. Csak még egy kicsit ki kell bírni, csak olyan nehéz türelmesnek lenni. Pedig a türelem rózsát terem. Vagy tulipánt.

"Az MTI egyik tudósítója arról számolt be, hogy árpádsávos zászlókat tartó tüntetőket köpködtek meg járókelők és kiabáltak feléjük, amiért megbénították a forgalmat és nem tudnak a megszokott módon közlekedni. (MTI)"

Azt a kutya! Valakinek ez a legnagyobb baja, hogy nem tud a megszokott módon közlekedni. nem is tudja milyen szerencsés. Sokan ugyanis nyomorba dőlnek drága kormányunk miatt - azt hiszem ez nagyobb probléma. Nem lenne zavargás, ha normális mederben folynának a dolgok és nem hazugok kormányoznák az országot. Nincs itt összetartás, nincs itt semmi, nem tudunk kiállni magunkért. Tűrj magyar! Merj kicsi lenni!

Felbolydult a belváros, 10 percenként szirénázás. Tüntetők vonulnak, vagy éppen kergetőznek a rendőrökkel. Állítólag a taxisblokát 17. évfordulója miatt, de azt hiszem ez inkább folytatása a tavalyi szeptemberi-októberi tüntetéseknek. Szeretik őket vandáloknak meg huligánoknak nevezni. Én meg úgy gondolom ez csak általános elégedetlenség. Figyelemfelhívás. Elege van az embereknek. A többség otthon hallgat csendben, tűr és remél hogy talán jobb lesz. A kisebbség meg kimegy az utcára és felhívja magára a figyelmet. Néha az az érzésem, hogy diktatúra van demokráciának álcázva. Mert választott kormány van ugyan, de az meg bármit megtehet ezzel a szerencsétlen országgal és ezzel a szerencsétlen nemzettel. Mi ez, ha nem szépen becsomagolt diktatúra?
Radikális vagyok. Már én is szívesen seggbelőném a sok rohadék, hazug politikust. Különösen ezt a milliárdos Gyurcsányt.