Teafű, ugyan...

Tegnap egész jó hangulatban jöttem be dolgozni és egész jó hangulatban üldögéltem itt egész nap. Ma ennek az ellentettje áll fenn. Majd meg pusztulok. Égeti a szemem a neon, majd elalszok, semmi kedvem ehhez az értelmetlen munkához, minden idegesít. Csak az vidított fel egy kicsit, hogy a naptárra néztem és megállapítottam, hogy 2 hónap múlva ezen már rég túlleszek. Most viszont ez még szinte évezredekre van a mai dátumtól. Még mindig nem jelentett be a főnök, szóval egy mukkot sem mondhatok senkinek. És ezt utálom. Úgy érzem, ha majd már beszélhetek róla, akkor már nem érzem majd úgy, hogy évezredekre van tőlem ez az egész.

Telefonfüggő. Ez azért beteges, mert akivel folyton telefonál, azzal együttél. Nem értem, hogy nem bír ki nélküle pár órát, míg dolgozik. Vagy mifene. Az a legmulatságosabb, mikor a munka miatt puffog a kedvesnek és persze olyan hangosan, hogy mindenki hallja körülötte. Barátai meg nincsenek. Gondolom, mert barátokat nem hívogat. Sivár és egyhangú egy élet lehet ez.

Na már megint nem bírok magammal. Nekem meg feszt kritizálnom kell valakit. Különben nem teljes a napom. Vagy mifene.

Már 5 hete vetítik Amerikában a Heroes második évadát és az internetnek köszönhetően én is lelkesen nyomomkövetem a sorozat történéseit. Őszintén szólva az első évad befejező epizódja annyira semmilyenre sikeredett - legalábbis az idegtépően izgalmas kezdetek után -, hogy nem sok jót vártam a második szériától. Kellemesen csalódtam. Ismér úrrá lett rajtam a fanatizmus, ahogy képes vagyok 3-4-5 epizódot is végignézni egyhuzamban és körmöm rágom az izgalomtól. Szóval örülök, remélem a folytatás is marad ezen a színvonalon és továbbra is pattoghatok a fotelben, mikor Heroes-t nézek. Ja és imádom, hogy ismét kellemes borzongás fut végig rajtam, ahogy a főcím napfogyatkozása megjelenik. Überkirály!

Egy évvel öregebb. Talán bölcsebb is, habár erre nem tenném rá a fejem. Tegnap este már épp kezdtem aggódni a jövőbeli nagy változások miatt, aztán hirtelen bevillant F képe, ahogy CF-nél üldögél a szirten, az óceán felett lebegnek a felhők. Ez az élet. Ez a szabadság. Ez a boldogság. Nincs miért aggódnom. Jó úton haladok. Kis lépésekkel.

Akkor még éltek igaz magyarok. De mi történt azóta? Agymosáson ment át ez a nemzet? Hogy velünk megtenni bármit lehet? Nem értem. Nem értem. Nem értem...

... mondta a reszelős hang a telefonban. Úgy megszerelték ugyanis a problémás vízvezetéket, hogy nincs víz. 4 napig. Nagy sunnyogások mennek ebben az országban. Így megy itt minden. Elbasszuk a dolgokat, aztán otthagyjuk. Úgy ahogy van. Elbaszva. Szépen elsunnyogunk, a másik meg dögöljön meg. Annyira kulturált voltam a telefonban, hogy egyetlen egy "bazdmeg" sem hagyta el a számat, pedig igazából arra gondoltam, hogy "basszon meg egy taliga apró majom, ecsém". Szóval most itt ülünk víz nélkül. 4 napig. És kérem ez a főváros akar lenni. Ha itt ilyen a helyzet, akkor mi lehet Karakószörcsökön az istenhátamögött? Amúgy jól megcsinálták. Pont péntek estére baszták el a vízellátást, és mire hazaértünk a munkából persze már az összes görény elutazott a Juliska nénihez meg Gézu bácsihoz vidékre, hogy mikor rájuk telefonálok már csak sajnálokozzon nekem egy sort. Ja meg hogy bírjuk ki. 4 napig. Víz nélkül. Még jó hogy mi is elutazunk holnap. 2 hónap múlva meg az országból is. Meneküljetek innen feleim! Süllyedő hajó ez az ország.

Úgy látom, ma sem kívánja felvilágosítani kicsiny szakaszunkat a főnök. Na mindegy, végül is én már túl vagyok a lényegen: neki szóltam, a többi meg nem az én gondom. Tegnap nagyon rossz passzban voltam, hogy egész nap nem volt mit csinálni. D meg is kérdezte, hogy akkor mi lesz majd velem, mikor munkám se lesz. Mondtam is neki, hogy az nem ugyanaz, mert otthon én aztán jól elvagyok és úgy osztom be az időmet, ahogy nekem tetszik. Az hogy itt kell ülnöm reggeltől estig a nagy semmin elég idegtépő. Nincs mit csinálni, de mégsem mehetek haza. Az ember lassan beleőrül. Inkább aludnék otthon. Ma lenne dolgom elvileg, de mindig várok valakire, hogy küldjön valamit, mert addig csak malmozok itt. Idegesítő ez, hogy nincs az embernek semmi önállósága, folyton másoktól függ. Én meg úgy vagyok mindennel, hogy az a jó, amit maga megcsinál az ember. A magánéletben soha nem hagyok semmit másra, mert az a biztos amit én megcsinálok. Szóval rohadt frusztráló, hogy a munkában egy centit sem léphetek egyedül. Olyan ez, mint valami szalag melleti munka. Csak éppen puccos irodában ülök, de a különbség nem sok. Van egy részfeladatom, aztán csókolom. És én meg tudom, hogy ennél sokkra többre vagyok képest. Mondom ezt annak ellenére is, hogy sokszor úgy érzem, hogy semmihez nem értek. Ez a munka tesz kishitűvé, hosszú évek alatt semmi lehetőségem nem volt fejlődni szakmailag. Inkább csak visszafejlődtem ahhoz az emberhez képest, aki frissdiplomásként nekivágott az életnek. Mostanra meg el is vesztettem azt a motivációt, hogy a diplomám szerinti munkakörben dolgozzak. Talán arra volt jó ez a szűk négy év, hogy kinyíljon a szemem és ne akarjam szolgálni ezt a rohadt pénzközpontú rendszert vagy hogy ne akarjam továbbsegíteni a multikat, hogy minél több felesleges és káros szart eladhassanak a sok szerencsétlennek...
Létezik ennél sokkal érdekesebb és hasznosabb munka is, ami inkább kedvére való egy ilyen érzelmei által rendkívül befolyásolt, humán beállítottságú emberkének, mint én...

Ez valami iszonyat, hogy itt kell ülni és semmi dolgom nincs. Nézhetném a dolgot úgyis, hogy fizetést kapok azért, hogy semmit sem csinálok. De vajon mennyi ilyen idegörlő napot képes elviselni az ember lánya épésszel? Örülhetek, hogy mostmár legalább a végét látom.

Basszon meg egy taliga apró majom!
Get fucked by a barrowful of tiny monkeys!

Mi sem fejezhetné ki jobban mennyire unatkozom, mint az, hogy alig pár perce írtam a blogba és már megint itt vagyok. Egyre kevésbé csodálkozom, hogy valaki ettől a melóhelytől kiborul idegileg. Sokan meg emenekülnek. Kíváncsi vagyok, hogy az ittmaradottakat mi motiválja. A pénzen kívül persze.