Teafű, ugyan...

Nem tudom, mikor akar bejelenteni a főnök a többieknek. Már tűkön ülök. Bár ha F esetét nézem, nála másfél hetet várt ezzel. Jó lenne, ha most nem ülne ennyi ideig ezen a híren, sokminden összejött az utóbbi időben: terhességek, új munkamódszerek és ráadásul én, akinek a helyére most találni kellene valakit. Ez mondjuk nem lesz nehéz, mert semmilyen kibaszott speciális képesítés vagy tapasztalat nem szükséges ehhez a munkához, sőt még angolul se kell perfektnek lenni. Ezzel mindent el is mondtam munkám színvonaláról és komolyságáról. Igazából bármilyen lúzert be lehet tanítani 1 hónap alatt, aki meg még ezt se tudja megtanulni az jobb ha megy kapálni a földekre. Tény, hogy nagyot csalódtam. Pár hónapja még örültem, kicsit előrelépésnek tűnt ez az egész. De gyorsan bebizonyosodott, hogy ez hiú remény volt és ez a munka is ugyanolyan értelmetlen, degradáló és unalmas kulimunka, mint az előző volt. A szakmai színvonaláról elmondható, hogy alulról verdesi a nullát. A kezdeti lelkesedés után hamar vissza is süppedtem a nemtörődömség és kummantás szintjére: nem foglalkozom vele, hogy jól csinálom-e meg amit csinálok, az adatellenőrzéseket meg enyhén szólva szabotálom. Közben undorral vegyes ámulattal bámulom a velem szembenülőt, aki annyira precíz és fontoskodó, hogy az már fáj. Persze mindenkit más mozgat.

Végre itthon is kapható, én meg kisgyerek módjára tapadtam a játékbolt kirakatára, mikor megláttam. Anyúúúúúúúú! Akajoooom!

Nem igaz, hogy senki, de égvilágon senki nem képes itt még csak 1-2 forintot sem áldozni egy jó célért. Már vagy 2 napja, hogy elküdtem a menhely felhívását az egész cégnek, hogy aki tud gyűjtse nekik a forintosokat. Cica és kutyaéleteket is meg lehetne menteni akár. Csak némi jószándék kell és összefogás. De ezek itt úgy látszik nem szeretik az állatokat, csak saját magukat szeretik. Broáf, de undorító. Esküszöm körbeküldök még egy e-mailt, hogy megveszem a forintosaikat pénzért, csak adják a kutyusoknak... Én azért gyűjtöm kitartóan, majd lelejmolom a családot is. Tegnap este már szép álmot szövögettem arról, hogy veszünk valami kutyatápot is, amit el bírunk vinni bkv-n. És tegnap este történt az is, hogy D úgy aludt el, hogy előtte még elismételte leghőbb óhaját "Bárcsak lenne kutyánk, akkor most itt fekhetne velünk az ágyban"...

"Szeretnél tenni valamit az emberi jogokért?" kérdezte az Amnesty International önkéntes.
"Nem" feleltem vigyorogva.
Fél szemmel már azt a szép nagy kutyát pásztáztam, aki ki volt kötve a bolt elé. Aztán az állatok jogain merengtem el. Számomra ez égetőbb kérdés.

Együtt ebédelnek a konyhában, de engem nem hívnak maguk közé. Újabb jel. Újabb megerősítés. Én meg itt paráztam, hogy cserben hagyom őket, ha felmondok. Nos. Kár volt parázni miattuk.

De addig még ki kell húzni valahogy. Például a mai napon megutáltam az új kollégát. Kezdte azzal, hogy folyton becsukogatta az ajtót, merthogy jön rá a huzat. Jólvan. Átült másik helyre is végül, de ott is nyavajgott a huzat miatt és folyton becsukogatja az ajtót továbbra is. Persze a többi kollégának ez meg furcsa, mert eddig soha nem volt csukva az ajtó. Szóval a többség alkalmazkodjon egyhez. Ma reggel meg kitalálta, hogy csavarjuk be a neonlámpába még egy égőt, mert neki egy nem elég. Fáj a szeme, sötét van. Nemtom mi a fene baja van már megint, mikor az összes lámpa ég. Üljön ki a szabadba, aztán nézzen a napba, majd akkor elég világos lesz. Én már alkalmazkodtam, mert a régi helyemen egy neon lámpa sem égett, mert mindenkit zavart, itt meg az összes ég. Így kiegyeztem azzal, hogy az egyik cső világít, a másikból kiszedték az égőt. Ezt még elviselem, de azt nem, hogy a szemembe világít. Nemtom mit szólna ez a nyavajás, ha az ő szemébe világítana egésznap ez a kurva neon, akkor fájna csak igazán a szeme - merthogy most erre panaszkodik, meghogy sötét van. Mondom én, hogy minden fasz baja van. Alig ül itt 2-3 hete, de állandóan rinyál valamiért. Én még ilyen kollégával nem találkoztam, mióta itt dolgozom. Persze nem is hagytam annyiban ezt a szemembe-világítós-neon-dolgot, hát most nehogy megvakuljak már, mert neki minden fasz baja van és nem tud alkalmazkodni. Így a többiek kitalálták, hogy nyomtató papírral takarjuk le a lámpa felém néző oldalát és akkor neki is lesz fény, nekem meg nem világít a szemembe. Nekem ez jó megoldásnak is tűnt. Erre mikor elkezdtük a műveletet, megint nyavajgás lett belőle: "jaj, így nem lesz elég fény". Azt hittem pofán vágom, olyan ideges lettem hogy leugrottam az asztalról és indulatosan kijelentettem, hogy "jó, akkor majd megvakulok". "Most nehogy megsértődjél már" - erre ő. Legszívesebben a pofájába ordítottam volna, hogy "bazmeg, pár hete vagy itt, de eddig még csak nyavajogni tudtál minden miatt: nem jó a hely, huzat, van, csukjuk be az ajtót, fáj a szemem, nem elég a fény...Szóval el lehetne már gondolkodni kisanyám". Persze ilyet nem mond az ember. Nem mintha foglalkoznom kellene vele, 2 hónap és ágyő. Hülye picsa. A másik csajszi meg agyamra megy a parázásával és mi lesz itt még, ha megtudja hogy lépek. Így is folyton spanolja magát a meló miatt. Ajjaj. Látom magam előtt a képét, amikor megtudja. Tiszta idegbeteg lesz és hogy fog utálni. Nekem meg annyira kell röhögnöm.
Szaporodnak a jelek, hogy innen tényleg menni kell...

Visszaszámlálás mindenféle értelemben. Elhatározások. Például, hogy bezárom a naplómat és újat nyitok, ha elkezdődik az új élet. Hogy megváltozok. Hogy más leszek. Hogy eladakozok egy csomó cuccot, amit nem akarok magunkkal vinni és amik igazából nem is olyan szükségesek, csak felhalmoztam őket az évek során. Mert mindent folyton begyűjtök, aztán meg képtelen vagyok lemondani róluk. Hát most itt az idő máshogy gondolkodni. Praktikusan. Most egy állatmenhelynek is gyűjtök 1 és 2 forintosokat, kértem a kollégákat is hogy adakozzanak. Elvégre ezek az érmék úgysem érnek sokat, ha mindenki bedob pár tallért, szép halom összegyűlhetne. De ezek még aprópénzt se képesek áldozni valami jó célért. Pedig a kutyákok nagyon megérdemelnék. Na mindegy! Akkor majd én. Egyedül. Szembe az árral. Ez tetszik.

Iszonyatosan fáj a hasam tegnap egész este és éjjel. Először azt hittem, hasmenésem lesz. De nem volt. Végül már nem tudtam, hogy a hasam fáj, vagy inkább lentebb elhelyezkedő női szerveknek van fájdalmas mondanivalója. Végül nagy nehezen elaludtam és reggelre tovatűnt a fájdalom. Közben meg még a göthösséget sem sikerült leküzdeni, literszámra döntöm magamba a csipkebogyó, hásfa és bodzavirág teákat. Csak egyszer lábaljak ki! Esküszöm a jelszavam az "Egészség a legfontosabb" lesz. Mert valóban nincs ennél fontosabb az életben. Hiába minden pénz, anyagi javak a világon, ha az ember beteg. Esküszöm, el fogom mondani minden reggel a tükörképemnek, hogy "egészséges vagy és örülj neki, más nem számít". Csak gyógyuljak meg végre!

Megmondtam a főnöknek. De a többieknek még nem mondhatom el. Szétbasz az ideg, már legszívesebben világgá kürtölném. Na mindegy. El merjem hinni, hogy ennyi hosszú év után végre történik valami?

"...Én már távozom, ezt megúsztam szárazon,
S bárhogy is számolom, egy cseppet se bánt
Most élek majd, végre szabadon,
Gond nélkül járok utamon,
Morcoskám, nem szólhatsz rám!
Idáig szenvedtem éppen eleget,
Holnaptól én is nevetek
úgy mint más, ez jobb szokás..."
[Csinibaba: Élj vele boldogan]

Miután kialudtam magamból a söröket, hajnalban felébredtem és utána csak nehezen tudtam visszaaludni. Folyton az előttem álló beszélgetés járt a fejemben, és persze ettől mindig jól szétparázom magam. De hosszas huza-vona után végül a hétfőt jelöltem ki, mint "Bevallom és bevállalom" napot. Már úgyis mindegy, hogy ma délután állok elő a távozásom történetével, vagy hétfőn reggel. És inkább nem akarom elrontani senki hétvégéjét sem, a magamét már úgyis elrontottam mert végig ezen fogok majd filózni. De mostmár mindegy, végülis köszönhetem magamnak, hogy ilyen gyávanyúl vagyok. Mondjuk én is körülmények áldozata vagyok, elvégre nem én kértem hogy kerüljek át másik osztályra ahol aztán most 1,5 hónap után meg felmondok. Szóval ez van. Csak ugye a lelkiismeret meg folyton dobol odabent, hogy cserben hagyod őket és ez nem szép dolog. Túlspilázom a dolgot, nyílvánvaló. Meg az is hogy képtelen vagyok fogni a részeg énemtől érkezett üzenetet. De azért majd próbálkozom. Most el is megyek inkább ebédelni, teli hassal jobb lesz a délután.