Teafű, ugyan...

Már olyan régen ettem virslistáskát, ezért reggel a pékség felé vettem az irányt. Itt aztán újfent szembesülhettem népünk nagy hibájával, a fejekben lévő nagy kavarral, a rossz hozzállással, amit le kellene vetkőzni már, különben soha nem halad ez az ország sehova. Szóval kértem egy mustáros-virslis táskát, amiről azt kell tudni hogy felaprítva van benne a virsli, kicsit megmustározva. Nagyon finom, ketchup-os változatban is kapható és persze azt is szeretem. Szóval kértem egy ilyet, de a nő valami másmilyen virslis cuccot rakott a zacskóba. Akkor szóltam neki hogy 'Elnézést, de én ezt a másikat kértem'. Teljesen udvariasan szóltam és nem pedig kötözködve - teszem hozzá. Ilyenkor ugye mi a normális reakciója egy normális eladónak? Természetesen elnézést kér és kicseréli, majd mosolyogva szép napot kíván. Elvégre a vevő mindenek előtt, nem? Ez lenne a helyes üzletpolitika. Nos kérem, ez a nő vágott egy pofát miközben kicserélte a péksütimet, és nem túl barátságosan megjegyezte, hogy 'Hát ez is ugyanaz...'. Nem értem ez mire volt jó, nyílván azért van más neve a sütiknek, mert mindegyik más. És had döntsem már el én, hogy melyiket szeretném megenni. Én nem haragszom ha véletlenül eltéveszti, mert ez bárkivel előfordulhat. De ő miért vág pofákat ha korrigálni kell a saját hibáját. Rám haragszik a saját hibája miatt. Fizetek a szolgáltatásért, elvárhatnék normális kiszolgálást ugyebár. De nem. A magyar eladó azért sem lesz udvarias. Beszól, néha üvölt, dörmög, idegen nyelvet meg persze egyik sem beszél úgyhogy képzelem mit élhetnek át a külföldiek itt.
Hölgyeim és Uraim! Íme a tipikus magyar eladó. Az udvariasság luxus, helyette kaphat a kedves vevő szájhuzogatást és barátságtalan megjegyzéseket. Nem ez volt az első eset. Volt már részem lenéző kioktatásban, mindenféle fokú és mértékű udvariatlanságban a boltosok részéről. Ilyenkor nagyon szégyellem magam helyettük is, mert ez a viselkedés annyira nem európai. Vagy inkább nem emberhez méltó. Pláne nem országimázs. Nem jártam még túl sok helyen, de legutóbb A'dam-ban a sima pékségben is kaptam mosolyt a péksütim mellé és még egy kedves 'Have a nice day'-t is. A fejekkel van itt nagy probléma, kérem. És ezt a legnehezebb megváltoztatni. A gondolkodásmódot, a mentalitást. Nem hiába áll ez az ország ennyire egyedül, nincsenek barátaink. Idejön a külföldi turista és egyből átvágják az első kocsmában, rászállnak a bkv ellenőrök, udvariatlanok a boltosok és hiába a gyönyörű Hősök tere vagy a Lánchíd, emlékezni fog arra, hogy itt az emberek nem kedvesek. Vagy csak nagyon kevés. Változnunk kell! És ezt mindegy egyes kis agyacskának fel kellene fognia.

Ez is megvolt. Túléltem a 24 órázást és az egésznapos esőben való mászkálást is - ezen mondjuk sokat segített a 3 pohár nemzeti sör. A város (és az ország is) gyönyörű, még a pocsék idő ellenére is. Mondjuk úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Kivéve mikor pár órán át egyedül bóklásztam, akkor már egészen odavaló voltam, ízlelgettem az idegen szavakat, mulattam a mögöttem trécselő amerikaiakon. Jó volt. Aztán persze mindig találok magamnak paráznivalót, mintha ez éltetne. Hogy valamin jól felhúzhatom magam. Ez a motorom. Pedig ha tutibiztos, ami előtt állunk, akkor az év hátralévő része nekem színtiszta adrenalinbomba lesz. De nem baj, bevállalom. Hát ez is jobb, mint a tunya állóvíz, nem? Meg a beletörődömség, nem? Újdonságra vágyom, változatosságra. Nagyon unom a melóhelyem és továbbra is csipasz alárendelt pozicióban vagyok, a legaljában, amiben nincs önállóság. És ezt utálom. Meghogy egy magában beszélő ember pattog itt nekem. Brrrr. Na menjünk már! Induljunk, csomagoljunk! És süljön el minden jól lehetőleg. plííííz!

Nem is lennék én, ha nem ilyen kaotikusan szerveztem volna a dolgokat. Itt volt az egész hét, de én mindent csak halogattam. Így ma kb az egész napot kénytelen voltam ellógni, mivel este lánybúcsúba megyek, holnap hajnalban meg kelés, korán reggel indul a gép. Nem is maradhatok túl sokáig a partin, így sem fogok 3 óránál többet aludni. Még be sem pakoltam, csak reggel kitettem pár dolgot, amit be kellene gyömöszölni a táskába.

Rájöttem nagy nehezen mit szeretnék csinálni! Nyelveket tanulni. Ez imádnivaló. Na jó ebbe belejátszik a két sör is, amit megittam. Már azt is gondoltam, hogy nem is akarok mást inni (mármint alkoholt) csak sört. Kellemes bódulat, de kevésbé kínos mellékhatások. Csak a szalonspicc. És jól csúszik egy dzsoja mellé is. Hogy mi? Nem-nem. Nem az, amire gondolsz. Mi törvénytisztelő állampolgárok (vagy állat?) vagyunk. Máskérdés, hogy mennyire jó az a törvény. Hehe. Kezdjek el politizálni? Na nem. Az egész egy nagy faszság. Csak élni kell, babám. Ez a lényeg.

No, kérem szépen. Hamarosan letelik az első hónapom és érzem hogy kezd kitelni az esztendőm is. A változatosság gyönyörködtet mondásom erre a melóhelyre nem volt igaz, vagy hamar lecsengett az a változatosság, mit ez a hely nyújtani tudott. Tapsot! Tapsot! Egy hónap alatt ott tartok, mint a régi helyen. Halálunalom és értelmetlen munka, semmi kecsegtető kilálátás és munkatárs aki idegesít. Épp az előbb cseszegett. Csak tudnám mit izgul, ha nincs meg valami 5 perc múlva. Hova siet, mit izgul? Csesztető levele után vennem kellett egy mély levegőt, mert elkezdett ébredezni bennem a düh oroszlánja és bele tudtam volna vágni a baltámat a nyomoronc fejébe. Már ha lenne baltám, persze. Meg persze jókislány vagyok, de azért a felszín alatt csúnyákat gondolok. legalább had álmodozzak arról, hogy pofán vágom, ha már úgysem fogom megtenni soha. Ennyire azért nem vagyok antiszociális, csak éppen egy jó nagyadag agresszióval küzdök legbelül. Na mindegy. Egy szó mint száz: kurvára elegem van, utálom ezt az egészet és nagyon remélem, hogy hamarosan költözünk... Nem bírom kit itt a telet, az hót ziher.

Ma nem vagyok nagy véleménnyel embertársaimról. Ma csupa szart tapasztalok körös-körül.

Agyamra megy. És ha visszakérdezek, úgy néz rám mint egy ostoba baromra, hogy már hogy lehet nekem ilyen kérdésem. Mintha nekem pár hét után akkora rutinom lenne, mint neki pár év után. Ezen persze nem gondolkodik el, mielőtt pofákat vágna. De kettőnk közül ugye nem én vagyok az ostoba...

Őszintén szólva már az új munkatársam is az agyamra ment. Elég gyorsan sikerült neki. Persze jól palástolom a dolgot és igyekszem nem foglalkozni vele. De mivel valahol azért le kell vezetni, ezért kiírom magamból. Szóval egyrészt nem értem miért olyan kis buzgó, mindig ő ér be elsőnek miközben mások jó ha 10 után beesnek és este persze hamarabb le is lépnek, mint ő. Szóval már itt ül reggel korán (sicc!) és stresszeli magát. Gyakran magában beszél, azt hiszem ilyenkor a levelezőpartnereinek válaszol fennhangon. Elég idióta szokás. Engem is folyton csesztet meg okoskodik, amit haláli nyugalommal tűrök. Iszonyat hangosan hallgatja a zenét a fülhallgatójában, így kénytelen vagyok én is csontig tolni a hangerőt az enyémben, mert engem speciel kurvára idegesít mikor valaki ennyire ordíttatja a fülhallgatójában a zenét és ez kifelé amolyan recsegésnek és tányércsörömpölésnek hallatszik. Vonaton is bosszantó, ha ilyen személy ül melléd, na de munkahelyen? No comment. Az egyik kedvencem, mikor stresszeli magát valamilyen problémán és ebbe úgy belelovalja magát, hogy eszébe sem jut megoldásokon gondolkodni csak nyavajog össze-vissza és közben a fizetését kevesli (megjegyzem, hogy sehol nem kapna ennyi lóvét ilyen munkáért). Már többször is javasoltam neki ilyen helyzetben megoldást a problémára, ami végül be is jött. Persze nem köszönte meg. Szóval ma is bejöttem, megint elkezdte az okoskodást olyan főnökféle módon és mivel pofán nem csaphatom, így kiírom magamból a szituáció okozta feszültséget. Huhhh! Nagy levegő! Gondolj CC a hétvégi mulatságra, hogy az milyen jó lesz. És remélhetőleg sikerrel járunk. Isten adja, hogy így legyen. Ámen.

Először is semmi különöset nem csináltam a hétvégén, hacsak a szombat esti beszívást nem tekintjük annak. Alakul a technikám, hála a you tube-nak ugyebár. Mikor így elnézek magunkon, olyan kis idióták vagyunk. Forever young feeling. De nagyon jól esik. Igazából nem is tudom, hogy ez valódi érzés, vagy csak valami hirtelen 30 előtti pánik. Végül is mindegy, a pozitív érzés a lényeg. A családtól persze megint megkaptam a kétségeket a terveinkkel kapcsolatban. Persze féltenek és mostmár kezdenek beijedni, hogy esetleg minden megváltozik. Úgy legyen, változást akarok. Most úgy érzem, hogy egy helyben toporgok, hiányzik az életemből valami cél, hogy mit kezdjek magammal. Szégyen vagy sem, de most teljesen Rá hagyatkozom, Rá építek. Majd aztán nekem is kialakul valami, de nincs kedvem ezen stresszelni, csak hagyom a dolgokat alakulni. Belefáradtam ebbe a munkahelybe, főleg mikor látom egy pár munkatárson, hogy mennyire stresszel, jóformán nincs is életük ezen kívül. És én nem akarom így végezni. Én élni akarok. És még nem késő elkezdeni.

Na tessék, máris rosszaságon töröm a fejem. Ez a gondolat viszont huncut mosolyt fakaszt a képemre és belül is kuncogok. A megkomolyodás ideje úgy tűnik még érkezett el. Fura. De jó. Forever young. Ki ne vágyna erre?