Teafű, ugyan...

Arra keltem reggel, hogy nem tudom tartani a vizeletemet és egyszerűen csak csorog-csorog-csorog. Megmértem a vérnyomásom: magas lett. Most egy kicsit aggódok, de nem akarok rögtön pánikolni. Még várok egy kicsit, hogy hogyan alakul a vérnyomásom, de ha nem javul, akkor hívnom kell a sürgősségi számát a szülésznőknek. Az inkontinenciát nem értem, tegnap még semmi ilyesmi nem volt, ma meg hirtelen lecsapott rám. Remélem minden rendben van. Nem akarok bepánikolni, mert csak rontana a helyzeten...

Kezdek félni. Az eddig töknormális barátnőm is bekattant és szétbombázza a fészt a gyereke képeivel. Persze aranyos meg minden, de amikor már az ötvenedik ugyanolyan kép kerül ki a gyerekről, amin ugyanúgy néz ki a kisded, akkor már semmi kedvem lájkolni és baromira unom a dolgot. Szóval kicsit beparáztam, nehogy így végezzem. 

Már megint repked a fejem körül egy muslica, állandóan ezt csinálják. Nem tudom, rothadó gyümölcsre emlékeztetnék, vagy mi? Na mindegy, nem erről akartam írni, de ezek a dögök mindig felbosszantanak. Arról akartam írni, hogy betöltöttünk a 36. hetet és innentől kezdve végül is akármikor szülhetnék már, ez itt a finis, kéremszépen. Persze a babák többsége megvárja a végét, biztos csak nem lehet olyan rossz odabent. És bár erősen reménykedem egy május legvégi vagy kora júniusi dátumban, mint nagy nap, de most ebben a pillanatban ráparáztam arra, hogy még mennyi mindent nem csináltam meg. Gyorsan el is kezdtem vasalni, hogy előrébb legyek. Még nem rendeztem át a hálószobát, nem tettem benne rendet (ruhák és minden kacat szétdobálva, ajtó becsukva, így dolog elodázva...), nem pakoltam össze a kórházi táskát és mégcsak halvány lila gőzöm sincs, hogy mit is kell összepakolni hozzá, mert annak sem néztem utána, nem írtam meg a címlistát a képeslapokhoz és nem vettem meg a bélyegeket (na jó ez annyira nem is fontos), nem csináltam meg a nemtudomit sem. Tiszta pánik. Vagyis annyira nem, mert itt ülök az internet előtt, ahelyett, hogy csinálnék valami hasznosat. Megyek is és próbálok rendet tenni a káoszban, hamarosan ugyanis nem lesz időm semmire.

Szóval esküvő. Ajándékon agyalás. Ami ugye legyen utalvány, vagy pénz. Nem nagy összegekről van szó, hiszen mi pl. nem is tudunk menni, többen dobnánk össze. Megy a vitatkozás, hogy akkor végül is melyik legyen: utalvány vagy pénz. Ha pénz, akkor írjuk oda mellé, hogy mit kívánunk mire költsék. Na, ettől a hideg ráz. Már miért akarnám megmondani, hogy mire költsék, még jókívánság szintjén is? Pláne hogy itt nem milliókról van szó, hanem harminc euró körüli összegekről, abból külön úgysem fognak csinálni semmit, hozzáteszik a többi pénzhez, amit majd kapnak. Akkor meg minek csináljak úgy, mintha adnék valami kurva nagy összeget, amit ezerféleképpen felhasználhat az ifjú pár? Álszentnek érzem. Én jobb szeretek csak csupa érzelmi dolgot kívánn: boldogságot, egészséget, sírig tartó házasságot. Az, hogy pénzt adunk mellé, csak egy szükséges dolog, mert így megy ez, mert így szokás. Feleslegesnek érzem túlspilázni és beleírni az üdvözlőkártyába, hogy szerintem mit tegyenek vagy vegyenek abból a pénzből. Na!

Beindult a bandában a házasodási és babagyártási kedv. De ebből most az összes lányt csak az izgatja, hogy a legénybúcsún "fellépett" egy sztriptíztáncosnő.

...mert egyrészt nagyon készülök a változásokra, másrészt meg semennyire sem készülök. Mostanában nagyon gyorsan repülnek a hetek és időnként elmélázom, hogy még ezt sem csináltam meg, azt sem készítettem elő és hajjaj, hamarosan semmire nem lesz időm, ha most nem szedem össze magam. Aztán persze elmúlnak a parapercek és megint ott vagyok, hogy nem csinálok semmit. Lehet, csak akkor fogom fel majd teljesen a dolgok jelentőségét, ha a karjaimban tartom a lányunkat.

Megint privát poszt, csak úgy magamnak. Szóval tegnap végre beszéltünk F-fel. Kicsit felemásra sikerült. Nem tudom, hogy azért-e, mert előtte bort ivott vagy azért mert nagyon negatívan viszonyul hozzám. Vagy mindkettő. Ő semmi rosszat nem lát abban, hogy a nővérével kielemezte a skype beszélgetéseinket, viszont amit n mondok, azt mind félreérti. Azt mondta, hogy kinevettem a turmixgép miatt. Rákerestem skype-on erre beszélgetésre és igen, betettem egy kacagó smiley-t annak idején, de ezt olyan gyakran használjuk, nem kinevetésnek szántam. Egy poént akartam elsütni anno, de úgy tűnik félrement, vagy azóta az ő agyában ez is negítav értelmű dologra változott. LÉnyeg, hogy egyáltalán nem néztem le a turmixgép esetet, pláne nem nevettem ki. De ő most ezt hiszi. Felhozott valami fekete párna dologt is, amire meg nem is emlékszem, hogy valaha beszéltük volna ilyenről, még a history-ban sem találtam ezt meg. Szerintem csak álmodta és az én számlámra írta ezt is. Nem tudok, mit kezdeni azzal, ha minden egyes leírt szavamban negatív értelmet keres, közben meg nincs ott semmi ilyesmi. Arrogánsnak nevezett, pedig nem vagyok az. A jelzőt is azért kaptam, mert mondtam valamit, noha azt sem úgy értettem, hogy a magas lóról beszélek megvető hangsúllyal, hanem úgy hogy hetek óta nem beszéltünk, sok lehetőséget megfontoltam azzal kapcsolatban, hogy miért érez úgy velem kapcsolatban, ahogy. Ez még nem arrogancia, csak próbáltam kitalálni, mi lehet a baj.

Nagyon fura volt tegnap, különösen az, mikor írta, hogy egy perc alatt kidobna az életéből és éreztem, hogy nem a bor beszél belőle, hanem tényleg ennyire ellenem fordult, hogy képes lenne erre. Korábban iszonyatosan megsértődtem volna ezen, talán még a beszélgetést is zártam volna, de most csak ültem itt értetlenül, hogy nem értem mi van. Tényleg nem. De ha nem akar többet kommunikálni velem, én nem tehetek semmit.

Látom, hogy nincs rendben az élete és most olyan utalásokat tett, hogy a párkapcsolata sem nagyon. Bár nem ismerem a részleteket és így, hogy nem látom őket, nem is tudom megítélni. De talán sötétebben látja a helyzetet, mint amilyen. Szinte bevonzza a végén a sok rosszat, annyira beleéli magát. Bárcsak segíthetnék rajta valahogy, de egyrészt nem tudok, másrészt elutasít.

Csak ő tudna magán segíteni. De a tegnapi beszélgetésből valahogy az a kép jött le nekem, hogy nem is akar magán segíteni.

Tavaly Húsvétra kiakasztottam pár fatojás díszt a kertben lévő fára, amik azóta is kint vannak. A Húsvét ezennel letudva. Meg a következő is, ahogy magamat ismerem.

Az F-en való filózgatást persze még nem fejeztem be, ez a dolog lezáratlan marad szerintem még egy darabig. Mindenesetre én nem fogom keresni őt, de persze ő sem fog engem, mert most azt képzeli be magának, hogy velem való beszélgetéseknek mindig lelki amortizáció a vége. Hogy neki van így is elég baja és nem kell, hogy én ledorongoljam. Nem teszem, egyébként. Vagyis ez az én egyéni, szubjektív véleményem, hogy nem teszem, csak ő annak fog fel mindent. Mintha fanatikusan keresné a szavaimban a negatív értelmet. Szerintem meg nincs benne ilyen.

Most itt viszont leírom mit gondolok. Egyrészt nem értem miért sajnáltatja magát, hogy neki mennyi baja van, mikor mindent magának köszönhet. Azt, hogy meló ügyben lóg a levegőben vagy hogy nem tudja, mi lesz a jövőjével. Lett volna állása, több is. Mindent visszautasított, csak hogy elutazhasson Indiába 2 hónapra kölcsönpénzből. Még repjegyre valója se volt, az e gész utazás hitelbe ment. Megérte vajon? Az én értékrendenm szerint nem, az övé szerint igen. Ezt elfogadom, hiszen mások vagyunk. Én nem utaznék hitelből, ő meg igen. Nincs ezzel semmi gáz. Csak akkor ne rinyáljon, hogy most meg szarban van: se meló, se pénz. És főleg ne engem okoljon a rossz kedvéért, mert félreértett valamit, amit én nem negatív értelemben mondtam. Ráadásul a jelek szerint ki tudja hány emberrel megbeszélte az "ügyünket", csak éppen velem nem, akit érint. Ez övön aluli volt, és emiatt be is rágtam tegnap.

Tőlem nyugodtan sajnálhatja magát, de attól nem lesz jobb és nem fognak kialakulni a dolgok.