Teafű, ugyan...

Nem tudok meglenni a netes lelki szemetesládám nélkül. Amit amúgy csak úgy magamnak írok, max. néha valaki idetéved. És amit leírok, azt nem feltétlenül gondolom komolyan. Ennyi.

Mostanában többször elgondolkodtam a váláson. Magam sem tudom mennyire komoly-e ez az érzés. Az elég komoly, hogy egyedül érzem magam. Ő jól el van magában, a gépével stb. Most is itt a hétvége és jól elvan a gépével, meg majd megy csónakázni, de hogy esetleg közösen csináljunk valamit. Áh dehogy. Állandóan egyedül vagyok a gyerekkel, jó lenne néha felnőtt tásaság is. De neki nincs igénye rám. Amúgy is összekaptunk azon, hogy az idézőjeles családja állandóan pumpolja pénzzel és ezt már nem tudtam szó nélkül hagyni. Nyílván nem értünk egyet a kérdésben. Néha szeretnék új életet kezdeni. Talán egy nap lelépek a gyerekkel.

Túléltük! így tudnám jellemezni a mögöttünk lévő időt. Sokat javult a helyzet, már látom a fényt az alagút végén. Mondjuk nem kicsit dramatizáltam túl a helyzetet, de eléggé bele tudom lovalni magam és amúgy meg igenis idegörlő volt. De túlvagyunk rajta, már nem csak non-stop bőgésből áll a napunk. Ha beszélek hozzá, mosolyog, ha énekelek neki, mosolyog, ha megsimaogatom az arcát, mosolyog. Végre kommunikál, végre örül nekünk. Még mindig vannak mumusok, mikor felszívja magát valamin és ordít vagy egyszerűen csak úgy ordít, mert ahhoz van kedve, de már nem csak ez van. És ez nagy haladás, már én sem érzem magam folyamatosan szarul. És mostanában megint tervezgetek. A jövőt, mi lesz, hogy lesz. Ez jó dolog. A dolgok tényleg mindig kialakulnak! Ezt úgy megtanultam az úton, csak aztán mindig elfelejtem mégis, ha valami nehézségbe ütközöm. Meg türelmetlen is vagyok persze. 

Álmomban az el caminón jártam és valahol jamón-queso bocadillot vettem. Biztos éhes voltam. Minden évre jut egy barát, aki caminózni indul, innen az álom. Vicces volt, mert azt mondta, hogy bárcsak ott tartana már, ahol mi tartunk. Én meg egyelőre még nem irigylm annyira magam, még mindig túlságosan fáj a régi életem elvesztése. De majdcsak levetkőzöm lassan az önzőséget. Később jobb lesz, később okosabb leszek, később már tudni fogom, mikor mi a baja. Majd csak belejövünk. Az idő mindent megold. Na megyek, megint bőg.

Tyúúú, ezek sosem fognak lekopni Őróla. Mivel holland földön élünk, azt képzelik, hogy dugig vagyunk pénzzel. Persze nincsenek megélhetési gondjaink, de azért azt túlzásnak tartom, hogy állandóan lejmolják pénzzel... Eddig két emberről tudtam, de ma kiderült, hogy még többen lumpolják. És ebben az a felháboritó, hogy egyiknek sem kenyérre kell... Az egyik azért lejmol, mert egy éven keresztül nem fizette be az xy számlát és megbüntették, a másik a tanfolyamait fizetteti vele, ennek a harmadiknak meg van pofája azért pénzt kérni, mert hosszúhétvégézni szottyant kedve, de már amúgy is tartozik és még azt sem adta meg. Eszem megáll, komolyan. Persze kölcsönkérenk, aztán a pénzt sosem adják vissza. Ő meg ezeket nem árulja el nekem, mert tudja, hogy felbosszant, de aztán mindig kiderül. Nem vagyok sóher vagy irigy, van egy barátom, akit többször kisegitettem már, de ő tényleg nagyon szörnyű helyzetben van, nem hosszúhétvégére meg kedvtelésből kért tőlem kölcsön. Ezek viszont nem szegény emberek, nem kenyérre vagy vészhelyzetre kérnek pénzt, hanem mert igy egyszerű: adjon pénzt ő, hisz úgyis külföldön él, van neki, hát állja ő a büntetést, a tanfolyamot meg a hosszúhétvégét...pffff. Azért jöttünk ki, hogy gyűjthessünk saját otthonra (ami ezeknek mindnek van!), most meg itt a picur is, az ő jövőjére is gondolnunk kell mostmár... Azta, nagyon felidegesitettem magam ezen. Ez a hosszúhétvégés nyavajgás betette a kaput.És ahogy előadta, banyek.Természetesen azzal kezdte, hogy milyen aranyos a picur, aztán egyből jött a szöveg, hogy jaaajjjj mennyivel tartozik neki az albérlője és hogy tudja, hogy igy is lóg pénzzel, de kellene még, mert mittomén hova mennének hétvégén.

Igy szoktam hivni néha. Persze csak viccből. Mostmár egyre többet mosolyog vagy tele szájjal nevet (hang nélkül), szóval nem csak bőg. Csak a bőgés hangos és mély nyomokat hagy bennem. Mondjuk az internetet bújva kiderült, hogy nagyon sok más anyuka is szinte zombiként élt azelső pár hónapban és kevésbé élvezte - vagy egyáltalán nem - ezeket az időket. Szóval mégsem vagyok totál defektes, csak kicsit nehéz a kezdet. Valamelyik nap bevallottam anyukámnak, hogy kicsit nehezen viselelm azt is, hogy ennyire megváltozott az életem és már nem rendelkezem szabadomaz időmmel, mert a kis rózsaszin ördög rendelkezik vele. Hát ezt is meg kell szokni, valakinek megy egyik pillanatról a másikra, valakinek meg kicsit több időbe telik. És közben rájöttem, hogy nekünk egyszerűen időre van szükségünk, csak én türelmetlen vagyok és mindent azonnal szeretnék. Egy barátnőm irta valamelyik nap, hogy a baba sokmindenre meg fog tanitani. Azt hiszem, mellette fogok végérvényesen felnőn.

Tegnap hajnali egyig ment a móka. Azt hittem, sosem lesz már vége. Most hála égnek alszik, ma az idő is normális. Hurrá, mehetünk sétálni. Belül persze rettegek, hogy vajon ma mit produkál, de reméljük a legjobbakat...

Fragile kérdezte. Miért éri meg gyereket vállalni, mi a motiváció? Mielőtt megszületett volna ez a bömbölő kisasszony, nekem is voltak mindenféle rózsaszin álmaim, amik majd talán valóra is válnak egy napon. Csak most még mindennap egy örökkévalóság, amit végigordit. Napközben próbálom tartani a frontot, általában kevés sikerrel, mert előbb-utóbb elszakad a cérna, bevágom valamelyik ajtót és aztán berohanok a hálószobába sirni. Nem tudom, hogy fogom túlélni ezt az orditós korszakot, már két hónap után egy emberi roncs vagyok és egyelőre esőren kételkedem, hogy ez valaha is jobb lesz. Pedig biztosan jobb lesz, de pl. most este fél 11 van és még mindig ordit. Ahelyett, hogy aludna. Most az apja próbálja lenyugtatni, hát nem nyugszik meg. Egész nap alig aludt vagy félórát, biztosan iszonyatosan fáradt már, de nem tudelaludni, csak ordit. A fejem már szétrobban lassan, legszivesebben én is non-stop bőgnék. Őrület. Mi a motiváció, miért éri meg? Nem tudom, egyelőre nem. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez a gyerekvállalás tönkreteszi az embert ideileg, fizikailag is leépülőben vagyok épp, mert enni sincs erőm meg kedvem sem, gyomorgörccsel kelek reggel, hogy vajon milyen napunk lesz megint, a házból kilépni se merek vele, mert rettegek, hogy végigorditja a sétát, meg hát az idő is ultraszar, csak úgy mellékesen. Egymásra nincs időnk, nem tudom mikor lesz egyáltalán szexuális életünk. Lassan ott tartok, hogy gyűlölöm az összes olyan kisbabás ismerősömet, aki folyton az anyaságról meg a kisbabájáról áradozik és kurvára elhallgatja, hogy ez nem rózsaszin álom. Én meg csak agonizálok itt a babaszobába bezárva és tele vagyok kétségekkel.

Tegnap jó napunk volt és csak este jött rá a nyűglődés, így borítékolható volt, hogy ma szar napunk lesz megint. És lőn. Megint egésznapos nyűglődés, semmi sem jó, bezzeg ölben elalszik... Itt van a kutya elásva. De ugye mit tegyen a szerencsétlen anyuka, ha a gyerek bőg és egy kis nyugalmat szeretne? Ölbe veszi persze. Aztán már más nem is jó. Állítólag az ilyen pici babák még nem manipulálnak. Azt talán nem, de hogy megvan a magukhoz való eszük, az tuti. Most valahogy le kell szoktatnom arról, hogy csak ölben legyen el és nyugton maradjon a kiságyában is. Úgyhogy most lejöttem a földszintre és a bébiörzőn keresztül tesztelem, hogy mi történik. Persze nyűglődik. Nem jó ez így. Kellene, hogy magától tudjon aludni, kicsit ellegyen magában. Ha bömböl, akkor mondókázni, énekelni se lehet neki, mert olyankor nem érdekli. Pedig istenuccse, én próbálok foglalkozni vele, de ez az állandó bömbölés nem sok teret hagy nekem. Most megint kurvára elegem van az egészből. Szegény nem tehet róla, hiszen csak egy kisbaba, de akkor is kurvára elegem van.