Teafű, ugyan...

Tegnap baromi szar napunk volt, mondhatni non-stop orditással, nagyon ki voltam idegileg. Kb. világgá akartam menni és elég depressziv gondolataim támadtak. Mit tesz ilyenkor a 21. századi ember? Elkezd google-ozni. Rákerestem a szülés utáni depresszióra és megijedtem. Megijedtem, hogy mi van, ha esetleg orvosi segitségre lenne szükségem a kiborulások miatt? Nem-nem, nem akarok agyturkászhoz menni, egyszerűen nem tarthatok ott! Nem-nem! Én csak könnyen elkeseredem és egyből rettentő szélsőségesen látom a dolgokat, a rossz dolgok meglátásában különösen nagy tehetségem van. Szóval elgondolkodtam sokmindenen. Valahogy csak kibirom ezt az első pár hónapot és majd csak kevesebb lesz a nyűglődés és a a sirás. Remélem. Ma már jobb napunk van azért, az ilyenekből lehet erőt meriteni. Ha csigalassússággal is, de telnek a napok és azért mindig van valami fejlődés, előrelépés. Talán nevetni fogok később ezen az időszakon, de hogy nem fog hiányozni, az biztos. 

Tegnap egész jó napunk volt, aztán estére megint hiszti lett. Muszáj volt rázárnunk az ajtót 5 percre, hogy megvacsorázhassunk sebtiben. Őrület. Ez egyszerűen őrület. Semit nem lehet csinálni tőle. Aztán ma megint hiszti, nem birom én ezt idegileg. Be vagyok ide zárva, nem lehet menni sehova, állandóan egyedül vagyok, hiányzik a régi életem és ebben az újban eddig nem sok örömet találtam. Igazi anya vagyok, mi? Jóformán mindennap sírok. Kivagyok. Ha nem múlik el ez a hisztikorszak záros határidőn belül, nem tudom, hogy kibírom-e ép ésszel és nem fogok-e beleőrülni. Nagyon elbizonytalanodtam, hogy nekem való-e ez anyaság, ha ennyire nem tudok megbírkózni a sírással és a nyűgösködéssel. Persze késő bánat..., de hogy már nem tervezem nagy elánnal a kistesót, az biztos.

Két hónap. Itt tartunk. Baromi unalmas, hogy mostanában minden csak róla szól, mert velem nem történik semmi, még a szabadba se sokat jutunk ki, mert 2 hete mindennap szaridő van. Folyton esik, vagy ha épp nem, akkor 5 perc múlva biztos fog, szóval így nem lehet elindulni egy fejkiszellőztető-babanyugtató sétára. Kezdek begőzölni időnként, gyakran borul ki a bili, az utóbbi két hétben nem csak a baba, de én is sokat sírtam. Totál kudarcként élem meg az eddig eltelt időt, sokszor úgy érzem, hogy egyszerűen alkalmatlan vagyok anyának, nehezen bírom a folytonos ordítást és gyakran vagyok türelmetlen. Aztán később iszonyatos lelkiismeretfurdalásom van, szégyellem magam, de tényleg embert próbáló ez az egész. Persze nekünk egy nehezebb kezdet jutott, mert ő nem egy angyalian nyugodt baba, kínozza a hasfájás, refluxos is, rengeteget sír ezek miatt, néha meg csak azért bömböl, mert ölben jobb aludni, mint a kiságyban. Ott tartok, hogy remegve várom, hogy vége legyen ennek az első pár hónapnak, mikor végre túlleszünk az emésztési problémákon és végre ne csak az etetésből, nyugtatgatásból és alvásból álljon ki a napunk, hanem végre elkezdjen igazán érdeklődni a körülötte lévő világ iránt, lehessen vele kommunikálni és játszani. Most ezek még nagyon kezdetlegesek, bőgésből több van. Közben én szinte megszűnök létezni, az emésztési gondok és nem megfelelő mértékű hízás miatt járjuk a dokikat, kipróbálok minden csodaszert, hátha beválik valami, ölben fogom rengeteget, ringatom, néha semmi nem segít. Ha már nem bírom tovább, akkor egy 10 percre rázárom az ajtót és megiszok egy kávét nyugiban a konyhában, hoyg ne őrüljek bele. Közben enni nincs időm, vagy ha van, akkor már a kedvem megy el, rohamtempóban fogyok, olyannyira, hogy már a terhesség előtti súlyomnál járok 2 hónap után és lehet, hogy lassan még ennél is kevesebb lesz.

Szóval kemény. Őszintén kimondom, hogy egyáltalán nem élvezem ezeket az első hónapokat. Nagyon várom, hogy végre túllegyünk ezen az időszakon. Tudom, hogy később is lesznek nehézségek, de hiszem, hogy sokkal, de sokkal jobb lesz.

Komolyan mindent bevetettünk, de semmi nem használ. Csak ordit, ordit, ordit és ordit. És ahogy ránézek, nem érzek semmit. Belefáradtam. Baromi nehéz ez. Mondták, hogy nehéz lesz, de egész más elképzelni, mint megtapasztalni. Ha lenne puskám, most főbe lőném magam. 

Hát a nagy anyai önbizalom kb. máig tartott, ma ugyanis újra eltört a mécses, megint bőgtem, aztán még az apjával is összekaptunk. Tisztára mint a Legszebb dolog cimű film, hogy mennyire változtatja meg a párok életét a gyerek és hogy élik ezt túl. Nem tudok ma sem az anyaság szépségeiről irni, mert az egésznapos orditás eléggé megvisel.

Túlvagyunk az első hat héten. Itt volt anya is, sokat segitett. Mellette visszavedlettem én is gyerekké, igy mikor elment, egy egész estén át sirtam. Nem tudtam hirtelen mit kezdeni nélküle, noha előtte egy hónapig egyedül rendezgettem a gyermeket. Aznap este, mikor hazautazott és a babácska meg nyűgös volt és sok tejet visszabukott aztán meg sirt, hát én is sirtam. Hangosan és zihálva. Az apja csak nézett, hogy mi van, de hősiesen pesztrált, ha már én csődöt mondtam. A sirás máásnap is kitartott nálam, szerencsére akkor vissza tudtam fogni magam, mikor anya felhivott telefonon, de utána megint záporeső... Úgy éreztem, hogy szar anya vagyok, alkalmatlan erre a nagy feladatra és nem tudom mi lesz velem. De az ilyesmi sosem tart örökké, a dolgok előbb-utóbb mindig helyrerázódnak. Igy végül én is megvigasztalódtam, délutánra már újra az az anya voltam, mint két héttel korábban. Mikor felsirt egy kis kibüfizett kaja miatt, védőn öleltem magamhoz, majd a mellkasomon aludt 1,5 órát megnyugodva. Közben helyezkedett, mosolygott álmában. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd ezt mondom, de a babamosoly az egyik legcukibb dolog a világon.

Utálom a mézes-mázos blogokat, ahol a kisbabájukról és az anyaság szentségéről ömlengenek a szuperanyák. Utálom, mert olyan tökéletesek, nekik minden megy és minden működik. Ezzel szemben én cirka 2,5 hét után kiborultam, ingerült vagyok az éjszakai őrjáratok alkalmával, hogy az istennek sem lehet lenyugtatni sehogy a gyereket. Még a sziklaszilárd elméletemet is sutba dobtam, hogy gyerek a szülői ágyba nem való, merthogy 2 napja bizony magunk közé vesszük. Egyszerűen azért mert nem birom két órán keresztül a kiságyában nyugtatgatni vagy a karomban ringatni. Muszáj feküdnöm és félálomban, kómában a hasát simogatni, hátha megnyugszik. De nem. És akkor ideges leszek, feladom, visszazuhanok a párnámra és azt gondolom, hogy had üvöltsön, nem érdekel, aludni akarok. És persze szar anyának érzem magam, pláne hogy a férj meg lelkesen nyugtatgatja, nem fáradt, másnap reggel is fitten indul munkába. Én meg hiába vagyok itthon egész nap, nem birom az éjszakázást. Állandó lelkiismeretfurdalásom van, pláne mikor napközben az alvó és nyugodt pofikáját csodálom, vagy mikor etetés után az ölemben pihen és álmában mosolyog vagy felkuncog. Elszégyellem magam és már bőgök is. Tudom, hogy majd túlleszünk ezen is és rengeteg olyan dolog fog történni velünk, amiről majd én is csak ömlegeni leszek képes. Most még nehéz, anya-rabszolgának érzem magam, egy robotnak, aki be van zárva a babaszobába, egyedül tölti a napjait és túl sok ideje van gondolkodni, filózni és néha megkattan ezektől.

Sima etetésnek indult, de kétórás ramazuri lett belőle. Egyszerűen nem tudtuk mi baja lehet, csak nyöszörgött, szuszogott, tekergett és időnként üvöltött. Mikor már kezdtek teljesen kimerülni az elemeim és az idegeim, arra gondoltam, hogy a mézes-mázos babás blogok az idegesitő ömlengéseikkel nem irnak arról, hogy ez milyen fárasztó tud lenni, hogy néha az emberben megfogalmazódik, hogy kellett ez nekem? Aztán másnap elszégyellem magam, ha eszembe jut. De mikor a határaid végéhez érsz, bizony nem egyszerű rózsaszinben látni a világot és benne az üvöltő kis csomagot. Mostmég napirendünk sincs, nem is hiszem, hogy rá lehetne kényszeriteni bármit is, ő is csak most tanulja a világot, én meg az új helyzetet tanulom. De a dolgok mindig kialakulnak, ez világéletemben igy volt.

Van valami seb a szájpadlásomon, fáj az evés, amire amúgy sincs sok időm és most banánon meg tejbepapin élek. Olvadnak le a kilók. Bár most nem ez a legfontosabb, ez a legkevésbé az, de azért ember és nő maradtam, attól hogy gyermekem született és botorság lenne azt állitani, hogy nem érdekel, hogy nézek ki.

Inkontinencia... Mekkora marha voltam, persze először nem volt egyszerű megkülönböztetni a pisit a magzatviztől. Amig meg nem szagoltam. A gyermek úgy döntött hamarabb kijön, a szülés nem volt borzalmas, ugyanakkor tettem egy érdekes utazást a koponyám körül. Nem tudom van-e még más rajtam kivül, aki féregjáratba került szülés közben és kikapcsolt az agya pár pillanatra, ezen azóta sem tudok napirendre térni. A gyermek viszont gyönyörű, nem is tudom, hogy tudtunk ilyen szépséget összehozni.